Monthly Archives: November 2009

Nyelvében él a nemzet?

Mondják sokan, nyelvében él a nemzet. Ezzel részen egyet is tudok érteni, hiszen magam is tapasztalom, hogy hiányzik az anyanyelvemen való verbális kommunikáció, mert hiányoznak a szavak, hiányoznak a mondatok, hiányoznak a hangsúlyok, a lüktetés, minden. Néha – általában mikor a mosodában úgysincs más dolgom – előveszem Márait, és hagyom hogy daloljon. És akkor gyönyörűen szól a magyar nyelv, ékesen, választékosan, különlegesen…

Angolul bárkivel meg tudom értetni magam, gond nélkül és relatíve mívesen tudok számtalan témakörben társalogni – no nyelvtanilag néha nem teljesen helyesen (ez a két szó is milyen szépen szól, nem igaz?), de vannak dolgok, melyeket nem tudnék más nyelven elmondani, mint a sajátomon. Ezért is gondolom mostanában azt, hogy maga a magyar nyelv az, ami magyarrá tesz. És erre a magyarságra mindig büszke lehet az ember, és ez mindig is egyedi lesz bennünk. Mégha soha sem fogom pontosan tudni, mit is írunk “j”-vel és mit “ly”-nal… És midig örömöt fog okozni, amikor egy hivatalban, vagy egy levél címzésében nem hagyják le az ékezeteket a nevemről. Apró dolgok ezek, de ezekben az apróságok nekem igenis fontosak.

Ugyan a bejegyzés érdemi mondanivalója itt véget is ért, de a személyes dilemma csak most következik. Ugyanis ha nyelvében él a nemzet, akkor utóbbi megismeréséhez előbbi elsajátítása feltétlenül szükséges. Namármost, én igyekszem mindent megtenni, hogy beilleszkedjek a belgák közé, mert ezt fontos dolognak tartom, ha már négy évet fogok itt eltülteni. Utánanéztem a történelemnek, földrajzak, hírességeknek (néha a belgák is meglepődnek, mennyi mindent tudok az országról), elmélyedek a belga csokoládék és sörök világában (mégha nem is vagyok nagy sörpárti – és akkor most finoman fogalmaztam), belga hírportálokat olvasok, nem keresem más magyarok társaságát (pedig tudom hogy nem én vagyok a városban az egyetlen), stb. És ezeket a dolgokat a belgák nagyra értékelik. Viszont a holland nyelvvel gondjaim vannak. A kezdeti lelkesedésem már nincsen sehol sem. Igazából a bajok fő forrása az, hogy nincs időm gyakorolni, és így nem lehet haladni. Ráadásul ez a magántanáros kiscsoportos módszer nekem nem fekszik annyira, a klasszikus “építkezzünk a nyelvtanra” stílus valószínűleg jobban bejönne, de ahhoz is idő kéne. Nem is kevés. Munka után pedig még ha van is erőm vagy időm (ritka eset, mostanában extrém ritka, mert vagy valami sport van, vagy szocializálódás – értsd: vacsora, sörözés, közös program, stb. -, de ez az időhiány azt hiszem a blogbejegyzések gyakoriságán és mélységén is érezhető…), akkor nagyjából minden mást jobban kívánok, mint “tanulni”. És igen, az élet szüntelen tanulás, de úgy érzem ebből most nem kérek. Hiszen a mostani munkám is tanulás, új módszereket kell elsajátítanom, új programnyelven kell szkripteket írnom, új akadályokkal kell megkűzdenem, minimális segítséggel. Mindenzt heti öt napon napi 7 óra 36 percben (éljen a 38 órás munkahét). Így nem csoda, hogy munkaidő után nem tanulni szeretnék, hanem az életet élvezni. Legyen az falmászás vagy életem legfinomabb gofrija meleg cseresznyeöntettel és csokireszelékkel meghintett tejszínhabpiramisokkal, vagy egy jó film, egy jó beszélgetés, bármi. És a helyzet az, hogy nem vagyok rákényszerülve arra, hogy megtanuljak hollandul, az Intézet munkatársainak fele külföldi, a csillagászat nyelve meg egyébként is az angol, így néha még a belgák is angolul beszélnek egymás között, mert úgy egyszerűbb… Így egyre inkább időpocsékolásnak tartom azt a heti egy vagy két másfél órás nyelvórát, ami ráadásul ki is zökkent a munkából… És egyáltalán nem az alkalmankénti 20€-t sajnálom, hanem az időt. Ráadásul tudom, hogy az angolom is messze van a tökéletestől (néha azért magam is megbotránkozom, miket mondok…), és nem négy évembe tellett elérni ezt a szintet… Beszéltem belgákkal is ezekről a gondjaimról, és van aki azt mondja, hogy még ne hagyjam abba, van aki viszont tök feleslegesnek tartja a holland nyelvtanulást… Nem tudom, pontosabban a fentiek ismeretében gondolom mindenki érzi, hogy nagyon is tudom, mit szeretnék… Mindent egyszerre nem lehet. Nekem is csak 24 óra egy nap. Szóval tessék, lehet érvelni, hogy miért ne hagyjam abba, bár szerintem felesleges. (A Google Translate pedig eszméletlenül jól működik hollandról angolra…) Az egyetlen érv egy belga barátnő lenne. Bár valószínűleg akkor is tanárt váltanék ;)

Adminisztrációs, sportos, fársztó hét

A múlt héten nem sokat tudtam “dolgozni”, mert az idő nagy részét az adminisztrációs teendők vitték el. De végre nagyjából minden el van rendezve. Először is mivel már másfél hónapja vártam a városháza (City Hall) levelére, ami a belga címem regisztrálásához kell, meguntam a várakozást, és hétfőn bementem verni az asztalt. Ennek eredménye az volt, hogy keddre kaptam időpontot, mikor is mindent el is rendeztünk. Mivel az EU állampolgára vagyok, külön ID kártyát nem is állítottak ki, csak beregisztrálták a címemet a rendszerbe, és erről adtak egy A4-es igazolást. Viszont ezzel az igazolással végre szerdán nyithattam bankszámlát (a KBC-nél), és bankszámla birtokában végre elintézhettem az egészség-biztosításomat is (a CM nevű biztosítónál). Ez utóbbi egyébként úgy működik, hogy az egészségügyi költségek 75%-át térítik vissza, amihez egy saját kódszámmal ellátott matricát kell felragasztani az egsézségügyi szolgáltatás számlájára, majd azt be kell dobni a városszerte erre a célra kihelyezett postaládákba, és egy héten belül utalják is a pénzt. Persze elsőre elrontották a címemet a matricákon (a szerződésen jó volt, csak a számítógépen két nagyon hasonló utcát sikerült összekeverni), úgy kellett visszamennem kijavíttatni… Szerencsére szerdánként van egy külön ügyfélfogadó pult a nemzetközi diákok részére, így egyszer sem kellett várnom. Csütörtökön az egyetemi dolgozók részére kötelező orvosi vizsgálatra kellett elmennem, ami nem volt egy nagy szám, de összességében elment vele egy vagon idő. Ráadásul előtte ki kellett tölteni egy két oldalas részletes kérdőívet a korábbi betegségekről, oltásokról – ami nem volt olyan egyszerű… Viszont kiderült hogy a szemüvegem tökéletes, továbbra is 182 cm és 71 kg vagyok, nincs semmi olyan a vizeletemben, aminek nem kéne lennie, a vérnyomásom teljesen jó, és egyszerűen nincs semmi bajom :) Attól meg kissé ledöbbentek, hogy mennyit sportolok… Pénteken kaptunk új számítógépeket (Dell gép – Intel® Core™2 Quad Processor Q9550 2.83 GHz + 8GB RAM -, Dell monitor, Dell billentyűzet és Dell egér) az intézetben. Baromi jók, csak éppen még nincs minden úgy konfigurálva, ahogy annak lennie kéne. De ha az is meglesz, akkor jelentős előrelépés állhat be a munkám sebességét illetően. Ráadásul jobb érzés is ezeken a gépeken dolgozni. Este pedig a falmászás után (vettem 10 alkalmas bérletet) megvolt a szokásos dumálás/sörözés (Nen Engel van Domus, Ciney Bruin)

20091121brussel

A szombatot Brüsszelben töltöttem Stefan, Jonas és Paul társaságában. Fotóztunk (vétettem egy annyira gáz beállítási hibát, hogy nagyon, de hát új a gép, még szokni kell), a hangszermúzeum tetején levő étteremben ebédeltünk, jártuk a várost, este pedig találtunk egy a központtól távolabb eső, turistamentes sörözőt is (Ciney Blonde). Tök jó volt. De a legjobb rész kétség kívül maga az ebéd volt, a múzeum épületének tetőteraszán, 17°C-ban és szikrázó napsütésben. Nem egy tipikusan november végi időjárás volt, az biztos. Vasárnap – kijavítandó az előző napi fotós baklövést – Leuvenben fotóztam egy másfél órát a süvítő szélben (ezalkalommal minden kép jó lett). Mivel a késő délutáni floorball öt napon belül már a nagyedik sportos estét jelentette (szerdán intézeti foci (négy gólt rúgtam!), csütörtökön gyeplabda, pénteken falmászás), teljesen kikészültem, miután otthon lezuhanyoztam aludtam is egy órát, és csak azért keltem fel, mert nagyon éhes voltam és mindenképpen ennem kellett valami vacsorát. Persze ezután még csatlakoztam pár emberhez egy koktél erejéig, de végül tényleg olyan fáradt voltam, hogy előbb eljöttem, és “már” fél tizenkettőkor ágyban voltam. Sajnos elég szarul aludtam, de ez van… Most szakad az eső és süvít a szél – katasztrófális az idő, de már bankkártyám is van…

I had a fixed gear bike for two days…

As the title says, I turned my rear wheel around (’cause I have a flip-flop hub there with a fixed track cog on one side and a freewheel on the another), to try out the “fixie-feeling” – recently so famous and trendy on the streets (not yet in Belgium), but basically useful on track (during races in velodromes). Of course I left the brakes on, for safety reasons… So what is a fixie bike? Wikipedia has a nice summary here, please go there for further information. Now back to my story. After two days on a fixie I have to say that I see the reason why people like riding fixed gear bikes; it’s like a different religion, and I have to admit, skidding is cool – but you will need new tires every month… But there is something I can also tell you, that being unsafe is not an urban legend, but a fact. Even if you use the front brake, you won’t be able to stop as fast as with a normal bike, and when you are riding completely brakeless, I think then you are completely brainless. And it’s not good for your joints too, so without any further discussion, I say my conclusion right now: If you do not want to have a long life, just ride a fixed gear bike on the streets. Anyway, I have turned back my wheel to the “normal” position (“work in progress” picture below) – and I have also installed new brake shoe sets, because the old rear one was completely worn. A single-speed bike is still cool (and safe – 2 in 1). For the rest of the story you will have to learn Hungarian, sorry :D

20091117nomorefixed

Szóval a bejegyzés első fele arról szólt, hogy visszaszereltem fixiről szimplán egysebességesre a biciklimet (és felraktam az új, “ropogós” fékpofákat), mivel az elmúlt két napban kipróbáltam, milyen fixivel közlekedni, de várakozásaimnak megfelelően nem jött be. Eleve csak azért csináltam, hogy ne mondhassa senki azt, hogy azért nem szeretem a fixiseket, mert nem tudom az milyen érzés… Na de hogy legyen egy kis érdekesség is mára: este kebabot ettünk, én bringával mentem, a többiek Valery kocsijával. A táv nem lehet több 3 km-nél, és kíváncsi voltam melyikünk a gyorsabb :) Szóval ahogy kiléptünk az Intézet ajtaján, nem indultam el azonnal (ahogy az normális lenne), hanem elsétáltam velük a parkolóig, megvártam amíg beülnek és elindulnak, és csak akkor pattantam fel a bringára és indultam neki én is (szóval adtam egy jó másfél perc hátrányt magamnak). A kampusz területét lezáró sorompóig a szélárnyékukban tekertem, ott lehagytam őket, aztán az emelkedőn persze leelőztek, viszont aznnak a szakasznak a végén pirosat kaptak, én meg zöldet, szóval megint én kerültem az élre. Pár utcával később bevártam őket, de persze Valery elhúzott mellettem, szóval tekerhettem utánuk… Természetesen megint megfogta őket egy piros lámpa, ráadásul nem egy várakozó autóval, szóval még pofátlanul be is álltam pont eléjük :D Aztán a lejtőn persze nem tudtak megelőzni, a következő lámpánál megint előttük álltam, és végül együtt értünk a kebaboshoz. A többiek elég elismerő szavakkal illették eme tettemet :) Mindezt úgy, hogy megvártam őket indulásnál és bevártam őket az út felénél. Szóval a biciklim és a combjaim kombinációja városban szignifikánsan gyorsabb az autónál. Q.E.D.

Canon EOS 7D

Miután újra elkezdtem a tükörreflexes géppel fotózni (emlékezzünk az őszi fotódélutános bejegyzésre, szembeállítva egy az év elején született másik poszttal), hamar elhatároztam, hogy új gépre lesz szükségem, mert az én jó öreg (idén karácsonykor 5 éves) Canon EOS 300D-m igen lassúcska szegény, és hát jó volna technikailag is olyan szintre kerülni, ahol a látásmódom (vagy éppen a Photoshop-tudásom) tart. Mondhatni felszerelésben felfejlődni önmagamhoz. Nem kis szerepet játszott persze a fotós hobbim újraéledésében az, hogy az Intézetben egész szép számmal vannak amatőr fotósok, így az áltam megszokott (és őszintén szólva már megunt) magányos fotózás helyett lehet sok-sok közös programot szervezni. No meg a sok-sok pozitív visszejelzés, amit kaptam :) Nem elhanyagolható szempont. Mert ha pl. elbiciklizem Antwerpen-ig meg vissza, annak nem sok visszhangja van (és nem is jön velem senki), de ha csinálok egy jó fotót, azzal alapvetően más a helyzet. És aki csak egy kicsit is ismer az tudja, hogy szükségem van a pozitív visszajelzésekre (ez nekem a dopping ;D). Ezt a példát csak azért hoztam fel, mert eredetileg egy versenykerékpárban gondolkoztam tavaszra, de rájöttem, hogy abban nem lelném annyi örömömet (meg a mostani bringámat egyszerűen imádom, és edzeni is nagyon jól lehet vele). Fölösleges cuccokkal meg nem akarom elhalmozni magam…

Visszaugorva tehát két-három hetet az időben, alapvetően két DSLR (digitális tükörreflexes fényképezőgép – a témában kevésbbé járatosak kedvéért) között gondolkoztam: Canon EOS 500D vagy Canon EOS 50D. Előbbi az én 300D-m leszármazottja, a Canon belépő szintű DSLR modellje, utóbbi a – mondjuk úgy – középhaladó fotóamatőr kategória (minél kevesebb szám van a D előtt, annál profibb géppel van dolgunk; jelenleg az 1Ds a csúcs, majd 1D, 5D, 7D, 50D, 500D, 1000D), de minél több tesztet olvastam el, annál inkább elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, hogy bár mindkettő igen jó kamera, mégsem érezném tökéletesen elégedettnek magamat egyikkel sem. Ráadásul nem csak vázban, de minőségi objektív(ek)ben is gondolkodnom kellett, mert a jelentős előrelépéshez az nélkülözhetetlen. Fontos, hogy mindkét gép ugyanazt a CCD (pontosabban CMOS) szenzort használja, így a képminőségben minimális különbség van közöttük (az 50D-ben van egy mikrolencse rendszer az érzékelő fölött, ami természetesen előny, de egyébként egy és ugyanaz a kettő). Így a plusz funkciók és főleg a fém váz miatt az 50D felé hajlottam, de zavart, hogy az 500D újabb modell, és kisebb adatfeldolgozásbeli finomításokkal lehelletnyivel jobb képminőséget produkál, mint a drágább és egyébként profibb 50D… Ördögi kör. (Nem tudom érezhető-e, de tényleg álmatalan pillanatokat okozott a két kamera mérlegelése…) Lényeg ami lényeg, további részletekkel nem akarok senkit untatni (pedig van bőven, másfél hétig munka előtt és után ezen a két kamerán agyaltam, két kezem kell hogy megszámolja a különböző teszteket, melyeket végigolvastam), de nem éreztem meggyőzve magam. Ekkor (nagyjából egy hete) jelent meg az első részletes elemzés a Canon EOS 7D-ről, mely a Canon legújabb modellje, lényegében átmenet, vagy inkább kombináció a haladó amatőr és a professzionális kategória között. Első olvasatra beleszerettem. Technikai újdonságok egész sorát tartalmazza, olyan dolgokat, melyek bizonyos szempontból az 5D fölé pozícionálják, de kétségtelenül a jelenlegi legjobb nem full-frame DSLR-ré teszik. Ezzel minden teszt egyetért. Azt éreztem, hogy ez lenne az a fényképezőgép, melyet ha megvennék, nem érezném azt, hogy “ejj, ha még párszáz Euro-t rászántam volna, talán jobban jártam volna”. És ekkor hallottam azt a mondást (konkrétan Jonas követte el, mert az ebédszüneteket nagyjából 90%-ban a fényképezőgépek mérlegelésével töltöttük), hogy “a számlán levő pénz nem tesz boldoggá”… Nagyjából ekkor el is döntöttem. És onnan kezdve egyértelmű – mondhatni a Napnál is világosabb és magától értetődő – volt, hogy ez a logikus választás, mert (ésszerű határokon belül) ez a legjobb és legújabb, ez segítheti legjobban a fotózás terén a fejlődésemet, és ez nem kompromisszumos megoldás. Merthogy az 50D az lett volna, az 500D meg egyszerűen nem lett volna igazi előrelépés. És az ilyen kompromisszumokat már volt hogy megbántam.

20091116canoneos7dfront

Persze ezután dönteni kellett az objektív-kérdésben is, szerencsére az 50D v. 500D agyalás közben ezirányú teszteket is olvastam tucatjával. Két nagyjából minden szempontból kifogástalan, profi objektívet találtam (a nem csillagászati árkategóriában – bár Belgium előtt a most vásárolt cuccok még ezt a kategriát jelentették, szóval minden relatív): Canon EF 17-40mm f/4 L USM és Canon EF 70-200mm f/4 L IS USM. Viszont: észrevettem, hogy a 7D-vel egyidőben a Canon piacra dobott egy új objektívet is (Canon EF-S 15-85mm f/3.5-5.6 IS USM – ezen a linken még nincs teszt, de itt van egy másik), mely ugyan nem a prémium L szériából való, viszont a tesztek elég pozitív képet adtak róla, így utóbbi mellett döntöttem. (A 70-200-ast viszont felírtam a kívánságlistámra).

Ehez jött még egy jó memóriakártya (SanDisk 8GB Extreme III CompactFlash Card), egy UV-szűrő a lencse védelmére (B+W MRC 72mm) és egy napellenző ugyancsak védelmi célokból – főleg becsillanás ellen (Canon EW-78E). Ami még kelleni fog (majd 2010-ben): exponálózsinór, külső vaku, teleobjektív, pótakku (ezeknek is már most mind tudom a pontos nevét, de ez nem lényeg).

20091116canoneos7dback

Viszont a sztori érdekes része még maga a vásárlás. Mert ugye az, hogy a zsömle 5 vagy 10 forint, az nem egy nagy probléma, de plusz-minusz 400 € már nem félvállról veendő kérdés, szóval nem kis kutatómunkát végeztem, hogy kiderítsem hol érdemes Belgiumban fotócuccot vásárolni. Szempontok: megbízható név, sokéves múlt, nem csak on-line bolt, és esetleg személyes tapasztalat. No meg persze a lehető legalacsonyabb ár. Mint a mesékben. És lőn. Még a személyes tapasztalat is stimmelt, mert amikor megkérdeztem Jonas-t, hogy hallott-e már róluk, egyből azt felelte, hogy lényegében mindent náluk rendelt, és soha nem volt semmi problémája. (Egyszerűbb lett volna az internetes kutatómunka helyett egyből őt kérdeznem, de ez van, ha az ember szeret mindent maga intézni…) Szóval a bolt a Foto Konijnenberg nevet viseli, négynyelvű honlapjuk van, a rendelés és az egész elképzelés lényegében az otthoni e-digital megfelelője, és egy-egy boltjuk van Belgiumban illetve Hollandiában. Szóval csütörtökön leadtam a rendelést, fél órával később pedig már jött a visszaigazolás, hogy mehetek is érte (eszméletlen milyen raktárkészletük van). A bolt Turnhaut-ban van, lényegében a semmi kellős közepén, az Isten háta mögött a városka peremén, így másfél órát kell buszozni, de megéri. Lényegében a központi raktárépületük egy részében alakították ki a boltot – szóval nem igazán van extra bérleti meg szállítási díjuk, ahogy elnéztem – ami a körülmények ellenére lenyűgöző. Először is nagy, tele van mindenféle fotóscuccal, amit csak el lehet képzelni; memóriakártyáktól kezdve az állványokon és táskákon át a legnagyobb teleobjektívekig és studiófelszerelésig. Másodszor is ingyen kávé van :) De ami a legdurvább, az a sorszámos rendszer. Mint a bankokban. Belépés után számot kell tépni, és miután az ember sorrakerül, onnantól egy külön eladó foglalkozik vele a tanácsadástól kezdve a fizetés intézéséig. Nagyon profi. És nagyon sok vásárló van, láthatóan jelentős arányban profi fotósok is. Nem sokkal előttem egy úr akkora teleobjektívet vásárolt, mint a combom… Szóval kb. tizenöt perc alatt sorrakerültem (egyszerre három ember foglalkozik a vevőkkel), egy külön kis asztalnál kibontottuk a dobozokat, mindent átnéztünk hogy rendben van-e, nekem meg fülig ért a szám, amit az eladó meg is jegyzett (mondván hogy elég boldognak tűnök – miközben épp a vázat forgattam a kezeim között -, mire én csak annyit tudtam felelni, hogy nagyon is az vagyok!). Szavakkal nem is lehet leírni a különbséget a 300D-hez képest. Mesés. Profi. Minőségi. Az objektív is nagyon rendben van. Érzeni az anyagot a gépben. Részletek majd egy következő posztban, de most érzem igazán, hogy bánnám, ha az 50D-t választottam volna. Sajnos busz csak két óránként van (de legalább átszállás nélkül), így “kénytelen voltam” kicsit több mint egy órán keresztül fotós magazinokat olvasni, mielőtt hazajöttem volna. Nagyon elégedett vagyok, ígérem amint igazán elkezdem használni, írok a tapasztalataimról – no meg jönnek majd a jobbnál jobb képek! Karácsonyra másoktól csak szeretetet kérek.

2009.11.15.

Csak hogy ne maradjatok le semmiről… (Mármint azok, akit érdekelnek az “unalmas” hétköznapok is.) Csütörtökön először is megkergült az időjárás, a reggeli zápor után kisütött a Nap, süvített a szél és este hatkor 16°C volt. Gyeplabda után (ami most kicsit egyhangú volt) csatlakoztam a többiekhez egy kis karaokére (most ez volt soron az esedékes havi összeröffenések során), de nem mondanám, hogy túlságosan élveztem – szerencsére elég volt egy duettben közreműködnöm… (Igen, fodrászhoz kéne mennem…)

20091112karaoke

Pénteken aztán megint voltam falat mászni, ami egész egyszerűen szuper volt – először is most már jobban bírta a kezem (karom) is, továbbá hatalmas sikerélményt nyújt, hogy nagyon gyorsan fejlődök. Probléma nélkül felmásztam azokon az útvonalakon, melyeken egy héttel korábban kudarcot vallottam, egyre-másra fedezem fel az újabb és újabb technikákat és fogásokat. Öt “falat” másztam meg, ebben a sorrendben: 4a, 4b, 5a, 5a, 5a (ebből a háromból is mindegyik különböző, csak azonos nehézségi fokúak). Az utolsó előttit leszámítva mindegyik gond (leesés, stb.) nélkül ment – annál egy fél percre meg kellett állnom (lógtam a kötélen), mert annyira izzadt a kezem, hogy egyszerűen nem bírtam fogást találni. Aztán az utolsónál (az volt a legnehezebb) úgy elfáradtam – mire sikerült felérnem -, hogy miután Jonas leeresztett, vagy öt percet ültem a fal tövében a szivacsokon :D Az este hátralevő részében pedig vagy heten söröztünk (ez a létszám már igen jelentős az Intézet méretéhez viszonyítva is). Új sörök: Lucifer, Saison Dupont, Hopus. Még ehez a naphoz tartozik, hogy megtaláltam az előző posztban bemutatott videót, ami annyira feldobott, hogy fülig érő szájjal tekertem haza a mászás előtt (mint aki bolondgombát evett). Szombaton számomra eljött a karácsony (pontosabban nekem kellett menni, mint Mohamednek a hegyhez), és délutánra megint fülig ért a szám, de erről majd a következő bejegyzésben részletesen ;) Este megnéztük a 2012-t a moziban (ha nem is a fél Intézettel, de öten a staff-ból), nekem – és a többieknek is, ilyenek vagyunk mi csillagászok… – tetszett, de hogy ezek a belgák nem bírnak ki két és fél órát pisiszünet nélkül, az nem igaz… Miért kell egy mozifilm alatt szünetet tartani (konkrétan “pause” felirat és 10 perc világosság), ráadásul pont egy grandiózus robbanás kellős közepén?!? Röhej. Na mindegy, utána még megittunk egy sört (Chimay Blauw), kitárgyaltuk a karácsonyi terveket, aztán fellőttük a pizsit. Ma majdnem délig aludtam, aztán megfordítottam a bringám hátsó kerekét (merthogy flip-flop agyam van, egyik oldalon szabdonfutó, másik oldalon fix fogaskerékkel), hogy kipróbáljam milyen a fixi érzés (örökhajtásos bicikli, ha forog a kerék, forog a pedál is) – de nem hinném, hogy így marad, mert nem jön be annyira. Azért egy hetet maradhat. A floorball jó volt, és megint véget ért egy hét. Szörnyű. Mindjárt tényleg itt a karácsony (ja, a boltok kirakata itt-ott már karácsonyi, és a városban az utcák nagy részén már felszerelték az ünnepi világítást – ugyan égni még nem ég…). Azért jó lesz hazanézni :)