Hitting the wall…

Short English summary here. Mióta márciusban elkezdtem a rendszeres (edzés-szintű) országúti biciklizést, soha nem fordult elő velem, hogy menet közben eléheztem volna. Mindig tervszerűen ettem és ittam – mind a tekerés előtt, mind menet közben -, így soha nem volt ebből fakadó erőnléti problémám. Egészen tegnapig. Kis háttérsztori: a hét második felében csapatépítő tréningen voltunk Vielsalm-ban (képek: Jonas és Paul), ami nagyon jó volt (csütörtökön reggel még futni is elmentem két kollégával, akik rendszeresen futnak), viszont pénteken valahogy kimaradt az életemből a meleg kaja… (Sőt, így utólag visszaemlékezve a szokásos napi adagom töredékét fogyasztottam el aznap…) Ezt szombat reggelre teljesen elfelejtettem, így mivel nem akartam a délutánra előrejelzett esőt megvárni, úgy döntöttem, hogy egy egyszerű reggeli (értsd, pár szelet sonkás ill. lekváros kenyér, nem az edzések környékén szokásos szalonnás tojásrántotta) után el is megyek a szokásos 50 km-es edzőkörömre, és nem várom meg vele az ebédet. Nos, ez katasztrófális döntésnek bizonyult. Az első szakaszon minden tökéletes volt (katt ide az adatokért), az enyhe hátszélnek köszönhetően 35-40 km/órával hasítottam az aszfaltot (elsuhantam az Intézetünk igazgatója mellett is, aki szemből érkezett – én biccentettem, szerintem felismert :D), és a pulzusom sem volt kirívóan magas. Aztán ahogy 11,3 km-nél átmentem a csatorna másik oldalára, megláttam magam előtt úgy 100 méterrel egy másik bringást, így úgy döntöttem, hogy megpróbálom utolérni, hátha mehetünk egy darabon együtt. Így a következő három kilométeren folyamatosan növeltem a tempót (33-39 km/h, 177-190 bpm, 90-105 rpm), de a távolság csak nagyon lassan csökkent, és kezdtem érezni, hogy üres a gyomrom… Nos, ez az amit kerékpárosként nem szabad megvárni, mindig már az érzés előtt kell enni és inni (az előző napi alig evésről nem is beszélve). Így amikor már csak 5 méterre voltam a szélárnyéktól, egyszerűen nem bírtam tovább (na jó, még bírtam volna egy kicsit, de már nem sokáig, és láttam hogy ezt a tempót én hosszú távon most nem fogom bírni) és le kellett szakadnom. Annyira kikészültem, hogy meg kellett állnom és le kellett feküdnöm egy padra, hogy összeszedjem magam, meg egyek és igyak valamit. Klasszikus hitting the wall szituáció. Miután ráeszméltem, hogy mi is gyengeségem oka, és ledöbbentem a ténytől, hogy az elmúlt 36 órában nem ettem normális meleg ételt, úgy döntöttem hogy inkább hazamegyek, és nem folytatom az aznapi edzést, mert nem igazán lenne értelme. Nem mondom hogy kellemes, de hasznos tapasztalattal lettem gazdagabb, még akkor is, ha elméletben az eset előtt is tisztában voltam azzal, hogy a rendszeres és tervszerű táplálkozás alapfeltétele a megfelelő sportteljesítménynek… Egyébként meg megjött a szakirodalom, amit rendeltem, szóval lesz mit olvasnom :) (Mintha mostanában pont olvasni lenne időm…)

20100530cyclingbooks

2 thoughts on “Hitting the wall…

  1. sylverdevil

    na igen, egyszer nekem is megvolt, csak én asszem nem is ettem kifejezetten keveset előtte (vagy mégis, sosem derül már ki). fűbe leül, hideg veríték csurog, pulzus a béke s.gge alatt, majd kicsi pihenés után (merthogy kaja nem volt nálam és a semmi közepén voltam) hazakaristoltam – szerencsére nem messziről

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>