Tag Archives: gondolat

A jó és a rossz eladó

A jó eladó a vásárló kedvében jár. Köszön, érdeklődik, hogy segíthet-e, de nem tolakodó módon (figyelem, testbeszéd). Nem akar feltétlenül okosabb lenni a vásárlónál – ha kell, képes a háttérben maradni, de ha úgy hozza a szükség, készségesen és lelkiismeretesen segít. Távozásnál köszön, további jó napot, vagy kellemes hétvégét kíván. Ha a “jó eladóval” hoz minket össze a sors, kellemes szájízzel távozunk az üzletből – attól függetlenül, hogy vásároltunk-e valamit, vagy hogy megtaláltuk-e amit kerestünk.

A rossz eladó ennek szöges ellentéte. A vele való találkozás után – akaratlanul – még a legnyugodtabb vérmérsékletű ember is elképzeli, ahogy a “rossz eladó” torkán egyenként lenyomja az árukészlet minden egyes nem fogyasztásra szánt elemét. Értelemszerűen keresztben.

Ma volt szerencsém mindkettővel találkozni, szerencsére rossz eladó – jó eladó sorrendben, így nem kellett idegnyugtatót (tömény csokoládé) bevennem, amikor hazaértem. De a feketelistámra ma felkerült egy bolt. Közvetlenül a buszvezető mögé, aki tegnap vacsora és falmászás között majdnem kilapított… Ugyanis épp hazafelé tartottam (értelemszerűen két keréken) az étteremből, amikor a drága sofőr nem igen vette számításba, hogy ha azzal a böhöm busszal jobbra kanyarodik és nem tartja meg a megfelelő távolságot a biciklisávtól, akkor bizony a kanyarban jelentősen rá fogja húzni szegény bringásokra a soktonnás jármű közepét. Nem is kifejezetten az én, de inkább az ő szerencséje, hogy velem volt dolga, mert már amikor megláttam magam mellett a buszt, beindult a Balkán-reflex és felkészültem rá, hogy ha esetleg a kanyarban nem figyel, akkor valahogy el kell hagynom az aszfaltot. És persze nem figyelt, úgyhogy amint elindult felém a busz közepe és elkezdte betakarni a biciklisávot, akkor jobb lábbal reflexből kilépés az SPD-ből, talajfogás és bringástól felugrás a járdaszigetre… Csak azt nem tudom akkor mi lett volna (pontosabban, tudom: szalagcím), ha nem a budapesti közlekedési morálon edződött srác, hanem egy tősgyökeres belga van a busz mellett… Viszont a mászás jó volt, meg utána a dumálás és sörözés is (Achel Bruin – nem lesz a kedvencem…), csak kicsit sokáig tartott :) Szerdán mindenki papírkutya volt, és nem jöttek focizni (az esőben), viszont csütörtökön pont a gyeplabdára állt el az égi “áldás”, úgyhogy az szuper volt! Holnap pedig itt a Mikluás – én már megtettem az előkészületeket ;D Ja, és a Belga Királyi Meteorológiai Intézet közleménye szerint az idei ősz volt a második legmelegebb a feljegyzések kezdete óta! Éreztük, jó volt. De most már hideg van…

Nyelvében él a nemzet?

Mondják sokan, nyelvében él a nemzet. Ezzel részen egyet is tudok érteni, hiszen magam is tapasztalom, hogy hiányzik az anyanyelvemen való verbális kommunikáció, mert hiányoznak a szavak, hiányoznak a mondatok, hiányoznak a hangsúlyok, a lüktetés, minden. Néha – általában mikor a mosodában úgysincs más dolgom – előveszem Márait, és hagyom hogy daloljon. És akkor gyönyörűen szól a magyar nyelv, ékesen, választékosan, különlegesen…

Angolul bárkivel meg tudom értetni magam, gond nélkül és relatíve mívesen tudok számtalan témakörben társalogni – no nyelvtanilag néha nem teljesen helyesen (ez a két szó is milyen szépen szól, nem igaz?), de vannak dolgok, melyeket nem tudnék más nyelven elmondani, mint a sajátomon. Ezért is gondolom mostanában azt, hogy maga a magyar nyelv az, ami magyarrá tesz. És erre a magyarságra mindig büszke lehet az ember, és ez mindig is egyedi lesz bennünk. Mégha soha sem fogom pontosan tudni, mit is írunk “j”-vel és mit “ly”-nal… És midig örömöt fog okozni, amikor egy hivatalban, vagy egy levél címzésében nem hagyják le az ékezeteket a nevemről. Apró dolgok ezek, de ezekben az apróságok nekem igenis fontosak.

Ugyan a bejegyzés érdemi mondanivalója itt véget is ért, de a személyes dilemma csak most következik. Ugyanis ha nyelvében él a nemzet, akkor utóbbi megismeréséhez előbbi elsajátítása feltétlenül szükséges. Namármost, én igyekszem mindent megtenni, hogy beilleszkedjek a belgák közé, mert ezt fontos dolognak tartom, ha már négy évet fogok itt eltülteni. Utánanéztem a történelemnek, földrajzak, hírességeknek (néha a belgák is meglepődnek, mennyi mindent tudok az országról), elmélyedek a belga csokoládék és sörök világában (mégha nem is vagyok nagy sörpárti – és akkor most finoman fogalmaztam), belga hírportálokat olvasok, nem keresem más magyarok társaságát (pedig tudom hogy nem én vagyok a városban az egyetlen), stb. És ezeket a dolgokat a belgák nagyra értékelik. Viszont a holland nyelvvel gondjaim vannak. A kezdeti lelkesedésem már nincsen sehol sem. Igazából a bajok fő forrása az, hogy nincs időm gyakorolni, és így nem lehet haladni. Ráadásul ez a magántanáros kiscsoportos módszer nekem nem fekszik annyira, a klasszikus “építkezzünk a nyelvtanra” stílus valószínűleg jobban bejönne, de ahhoz is idő kéne. Nem is kevés. Munka után pedig még ha van is erőm vagy időm (ritka eset, mostanában extrém ritka, mert vagy valami sport van, vagy szocializálódás – értsd: vacsora, sörözés, közös program, stb. -, de ez az időhiány azt hiszem a blogbejegyzések gyakoriságán és mélységén is érezhető…), akkor nagyjából minden mást jobban kívánok, mint “tanulni”. És igen, az élet szüntelen tanulás, de úgy érzem ebből most nem kérek. Hiszen a mostani munkám is tanulás, új módszereket kell elsajátítanom, új programnyelven kell szkripteket írnom, új akadályokkal kell megkűzdenem, minimális segítséggel. Mindenzt heti öt napon napi 7 óra 36 percben (éljen a 38 órás munkahét). Így nem csoda, hogy munkaidő után nem tanulni szeretnék, hanem az életet élvezni. Legyen az falmászás vagy életem legfinomabb gofrija meleg cseresznyeöntettel és csokireszelékkel meghintett tejszínhabpiramisokkal, vagy egy jó film, egy jó beszélgetés, bármi. És a helyzet az, hogy nem vagyok rákényszerülve arra, hogy megtanuljak hollandul, az Intézet munkatársainak fele külföldi, a csillagászat nyelve meg egyébként is az angol, így néha még a belgák is angolul beszélnek egymás között, mert úgy egyszerűbb… Így egyre inkább időpocsékolásnak tartom azt a heti egy vagy két másfél órás nyelvórát, ami ráadásul ki is zökkent a munkából… És egyáltalán nem az alkalmankénti 20€-t sajnálom, hanem az időt. Ráadásul tudom, hogy az angolom is messze van a tökéletestől (néha azért magam is megbotránkozom, miket mondok…), és nem négy évembe tellett elérni ezt a szintet… Beszéltem belgákkal is ezekről a gondjaimról, és van aki azt mondja, hogy még ne hagyjam abba, van aki viszont tök feleslegesnek tartja a holland nyelvtanulást… Nem tudom, pontosabban a fentiek ismeretében gondolom mindenki érzi, hogy nagyon is tudom, mit szeretnék… Mindent egyszerre nem lehet. Nekem is csak 24 óra egy nap. Szóval tessék, lehet érvelni, hogy miért ne hagyjam abba, bár szerintem felesleges. (A Google Translate pedig eszméletlenül jól működik hollandról angolra…) Az egyetlen érv egy belga barátnő lenne. Bár valószínűleg akkor is tanárt váltanék ;)

Időzavar

Jó lenne, ha bizonyos pillanatok örökké tartanának, míg mások, melyek örökkévalóságnak érződnek, egy pillanat alatt tovatűnnének. Azt hiszem, akkor egy ölelésben megállítanám az idő múlását, és nem is engedném tovább, míg el nem múlik az örökkévalóság…

Pillanatkép

Van annak egy furcsa, időtlen, magányos hangulata, amikor éjfél után a szobámban, félhomályban, az alvó ház csöndjében – csak a laptop ventillátora pörög fel néha, vagy a kölső merevlemez búg halkan – egy nagy tál Fekete-erdő fagylaltot kanalazok… Ilyenkor tudok a legintenzívebben gondolkodni. Jól jönne egy gondolatdiktafon.