Tag Archives: kütyü

New bike stuff for this season

On Wednesday evening (from 11 PM to 2 AM… – the latter was not part of the plan…) I finally put on the new Mavic Ksyrium Elite wheels I bought a couple of months ago, along with a new chain (I started the whole night session with destroying a chain tool, by the way…), fresh brake pads, and I also cleaned the bike for ‘her’ annual portrait picture.

When comparing it with the photo from last year, you can see that now (already since my holidays in France last year) I have a nicer white bar-tape (matching the saddle), new wheels (the front one of the Mavic Cosmic Carbone SL aero wheels from last year was broken in an accident, and I decided to go with a different type/style this year), and I will also very soon have a pair of sexy carbon pedals, but those are not yet on. Thanks to the weight reduction of the new wheel set (the aero wheels were a total of 1740 g, these are 1550 g – and here there is no need for rim tape, as the inner wall is not drilled through, so the difference is even bigger than that), the total weight of the bike (with the to be installed carbon pedals) is now ~7.95 kg :) By the way the wheels are great, they roll like a dream, smooth and noise-free (when you stop pedalling and just roll, there is no clicking noise coming from the hub, it is amazing), feel very responsive and rigid, so it is a very easily noticeable difference when compared to the default wheel set (Mavic Aksium, 1735 g). Of course these are not too aero (they are as aero as a house…), but for climbing on the Canary Islands, Mallorca, or the Alps, they will be much better suited.

Last week I also bough a helmet cam (Contour ROAM) to be able to record our upcoming adventures on Mallorca in high definition, and now that I have already given it a test ride last weekend with Tijl (whom you can see a lot on the video itself), I can say that we will have loads of fun with it :)

Westvleteren (12 & 8)

Az élet újra a régi belga kerékvágásban: megy a munka ezerrel, de azért jut idő másra is. Egyébként úgy döntöttem, hogy múltheti elhatározásom ellenére mégsem veszek új telefont amíg a mostani még jól működik. Bármennyire is jó meg cool egy iPhone 4, ennyi pénzt nem vagyok hajlandó áldozni rá. Más meg nem kell. Ugyanannyiból vehetek egy PS3-at meg egy edzőgörgőt a biciklihez. És még marad pénzem… Ennek örömére előbbit már be is szereztem (utóbbit majd ha hazajöttem a tenerifei téli iskolából november végén), FIFA 11-el isteni, kár hogy tesóm nincs itt hogy jól elpáholjam ;) (Nem véletlenül vettem ám fél évvel ezelőtt olyan LCD monitort, aminek van HDMI csatlakozója is…)

Múltkori kijelentésem a 99 sörről végül is nem volt helyes, mivel Steven egy hihetetlenül találó érveléssel meggyőzött arról, hogy miért is nem kéne a holland trappista “La Trappe” söröket a belga sörök közé számolnom… Ugyanis én azzal érveltem, hogy a határtól 15 km-re van az apátság, ugyanazok szerint a flamand hagyományok szerint készítik a sört, szóval miért is ne lehetne az is belga… (A következő mondat kellő megértéséhez elevenítsük fel, hogy 7 trappista sörmárka van, ezek közül hat Belgiumban, és egy Hollandiában – utóbbi trappistaként való elfogadására a belgák többsége igen mérges, mert így érzik, hogy a trappista amolyan “belgicum”…) Erre Steven megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a Szlovákok is használhatnák a Tokaji márkanevet… Nem vagyok nacionalista, de azért ez kiverte a biztosítékot :D Egyből megértettem, hogy miért nem szeretik a belgák hogy a La Trappe is szerepel a trappista sörök között, így szépen ki is húztam őket a listámról. Ennyi jár. Szóval a századik sör majd jövő héten, de már meg van tervezve az esemény, jó sokan leszünk, ráadásul különleges helyen is :) De többet most nem árulok el.

A hosszas bevezetés után térjünk rá a mai nap eseményeire. A hét elején a sokadik sör-review olvasása közben villant át az agyamon, hogy valahogy azért mégiscsak meg kéne kóstolni a világ legjobbjának tartott (a két vezető sör-értékelő honlap mindegyike – a RateBeer és a Beeradvocate – ezt tartja a number one-nak, mai állás szerint) sörét, még ha a világ végére is kell menni érte. Ugyanis a hetedik – és a máig egyetlen még meg nem ízlelt – trappista sört csakis az apátságnál lehet kapni, mivel sehol másutt nem kerül(het) forgalomba. (Bár az apátság felújítási munkálataihoz kellő pénz miatt gondolkodnak a kereskedelmi forgalomba hozatalon, amit szerintem nagyon nem kéne, de tudom hogy a pénz nagy úr…) Szóval kiderült, hogy egy átszállással, két és fél óra vonatozással, majd egy órányi (kb. 6 km egy irányba) gyaloglással autó nélkül is el lehet jutni a francia határ közelében fekvő St. Sixtus apátsághoz, pontosabban az azzal szemben található In de Vrede kávézóhoz (alábbi képen az úttól balra és jobbra a távolban).

20101106westvleteren1

Ugyan a hétvégi kedvezményes vonatjegy is kicsit több mint 20 €, és egy egész napot igényel a projekt, de úgy döntöttem, hogy a most szombat pont ideális erre. A péntek esti falmászás (és sörözés – Grimbergen Goud) után kissé nehezemre esett a hajnali kilences felkelés, de csodával határos módon sikerült elérnem a tízes vonatot (óránként mentek, szóval nem lett volna tragédia lekésni, de mégsem akartam túl későn hazaérni), sőt még egy szendvicset is tudtam venni reggelire. Odafelé lényegében aludtam, de azt félig nyitott szemmel is örömmel konstatáltam, hogy az idő az előrejelzettnél sokkal jobban alakul – néha még a nap is ki-kisütött. (Ugyanis én arra készültem, hogy majd szakadó esőben fogom lesétálni a Poperinge és az apátság közötti távot.) Az út gyalogos része teljesen problémamentesen telt (GPS-re töltöttem térképet, szóval eltévedésnek esélye sem volt, plusz a kutyák sem ettek meg), ráadásul így volt időm lélekben felkészülni a világ legjobb sörének megízlelésére. (Az ilyen áhítattal teli, vallásos vándorutaknak van valami neve magyarul, de nem jut szembe, bakker… – szerk.: zarándoklat – csak haza kellett érnem és beugrott :D) Maga a kávézó meglepően nagy és modern, de nagyon hangulatos, és van egy pici bolt része is, ahol emléktárgyakat, és díszdobozos sört is lehet venni. Sajnos olyan csomag nem volt, amiben mindhárom fajta Westvleteren sör plusz pohár lett volna, de azért nem jöttem el üres kézzel. És persze a vásárlás után beültem az étterem részbe, és belefelejtkeztem a kulináris élvezetekbe.

20101106westvleteren2

Először a világ legjobb sörének tartott Westvleteren 12-t ittam (fenti képe, már az elsó korty után, leült habbal), majd az ugyancsak a top tízben levő Westvleteren 8-at (alsó kép). Mindkettőt salátával, magos barna kenyérrel és apátsági sajttal kísérve fogyasztottam. (Ez így összesen borravalóval újabb 20 € kiadás volt, maga a Westvleteren 12 “csupán” 4.50 €-ba került.) A sajt a sörhöz hasonlóan isteni volt. A 12 szerintem is kicsit jobb volt, mint a 8-as, mennyeien selymes, de tipikus trappista ízzel. Én nem tudok olyan ódákat írni, és részletes ízleírást, mint a sörblogok, de kétségtelenül különleges, nemes íze volt.

20101106westvleteren3

Így most már tényleg 99 különböző belga sör után nehéz kijelenteni, hogy ez volt mind közül a legjobb, mert pl. amikor először ittam Kasteel Bruin-t vagy Rouge-t, akkor az jobban az újdonság erejével hatott, mert korábban még hasonlót sem ízleltem, és akkor nagyon más és jó volt. De ennek ellenére semmiképp nem állítanám, hogy jobbak a Westvleteren-nél. Mert nem. Viszont a Westvleteren nagyon hasonlít a többi erős barna trappista sörhöz, és csak árnyalatnyi különbségek vannak. Ráadásul nem könnyű visszaemlékezni az egy évvel korábban – még jóval kisebb tapasztalattal – ivott sörökre, szóval nem biztos, hogy az összehasonlítás teljesen objektív, de jóvá tudom hagyni, hogy ez a világ legjobb söre. Természetesen nagyon sokat emel különlegességén, hogy csak egyetlen egy helyen lehet kapni, és az éves termelés is igen kis mennyiség. Szóval valószínűleg az íz és a ritkaság együtt alkotja meg ezt a világ minden táján nagyra becsült és csodált nedűt. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ha nagyobb mennyiségben és bevásárlóközpontokban is elérhető lenne, akkor is megtartaná ezt a kiemelt státuszát, még ha az íz nem is változna… De remélhetőleg erre nem kerül sor.

Most (szerk.: amikor ezt írtam) a vonaton ülök hazafelé :) Igen, a MacBook-ot is hoztam magammal, hogy azért a sok óra utazás ne menjen el haszontalanul. Lehet hogy be kéne szerezni egy 3G-s modemet, akkor még netezni is tudnék :D Na jó, most hagyom abba. Lényeg ami lényeg, nagyon nagy élmény volt a mai nap, megérte hogy nem hallgattam reggel a kisördögre, ami azt súgta a fülembe, hogy inkább aludnom kéne még…

My screen setup for the Garmin Edge 500

First of all, thanks to DC Rainmaker for – accidentally – reminding me with his latest post, to write about this. (BTW, very interesting blog, strongly suggested if you are into cycling, running, swimming or triathlon.) So with the Garmin Edge 500, the user can cycle through 3 main screens during a workout. Each of these can display a maximum amount of 8 data fields from the available 44.

The Primary Screen is where I start and finish a workout, but usually I do not use it during a ride. It gives the most important information about the current session, as the Time, Speed, Distance, Average Speed, Cadence and Heart Rate are on the display here.

20100413edge500screen1

The Secondary Screen is my main screen, I use it for 99% of the time during my workouts. It gives me important feedback about the intensity of my ride, as the Heart Rate Graph, the Heart Rate, Heart Rate Zone, Cadence and Speed values are displayed here. This way I can monitor if the power I put into pedaling is on the level which I need (to reach the goals I have set for the ride). The Heart Rate and the Cadence values also help in the selection of the best gear-ratio for the given circumstances. And though it uses a lot of screen-space, I love the Heart Rate Graph, as it gives an immediate graphical feedback on every slight change in the intensity of my ride.

20100413edge500screen2

The Third Screen – in my case – is set up for rides in the mountains – so I do not use it at all here in Belgium, but as soon as I can go for a cycling holiday, it will be the main screen for the days there. Then I can track the current Elevation (to see that there is still a lot to go), the Grade (steepness of the climb), my Speed, Distance, the air Temperature (for a meteorology-addict, this is a must), the Total Ascent, and the usual Cadence and Heart Rate values.

20100413edge500screen3

I think that having such a tool helps a lot during the rides, and being able to track, display and compare all the values from all the rides gives a lot of motivation too :) Gadgets are my religion.

Canon EOS 7D

Miután újra elkezdtem a tükörreflexes géppel fotózni (emlékezzünk az őszi fotódélutános bejegyzésre, szembeállítva egy az év elején született másik poszttal), hamar elhatároztam, hogy új gépre lesz szükségem, mert az én jó öreg (idén karácsonykor 5 éves) Canon EOS 300D-m igen lassúcska szegény, és hát jó volna technikailag is olyan szintre kerülni, ahol a látásmódom (vagy éppen a Photoshop-tudásom) tart. Mondhatni felszerelésben felfejlődni önmagamhoz. Nem kis szerepet játszott persze a fotós hobbim újraéledésében az, hogy az Intézetben egész szép számmal vannak amatőr fotósok, így az áltam megszokott (és őszintén szólva már megunt) magányos fotózás helyett lehet sok-sok közös programot szervezni. No meg a sok-sok pozitív visszejelzés, amit kaptam :) Nem elhanyagolható szempont. Mert ha pl. elbiciklizem Antwerpen-ig meg vissza, annak nem sok visszhangja van (és nem is jön velem senki), de ha csinálok egy jó fotót, azzal alapvetően más a helyzet. És aki csak egy kicsit is ismer az tudja, hogy szükségem van a pozitív visszajelzésekre (ez nekem a dopping ;D). Ezt a példát csak azért hoztam fel, mert eredetileg egy versenykerékpárban gondolkoztam tavaszra, de rájöttem, hogy abban nem lelném annyi örömömet (meg a mostani bringámat egyszerűen imádom, és edzeni is nagyon jól lehet vele). Fölösleges cuccokkal meg nem akarom elhalmozni magam…

Visszaugorva tehát két-három hetet az időben, alapvetően két DSLR (digitális tükörreflexes fényképezőgép – a témában kevésbbé járatosak kedvéért) között gondolkoztam: Canon EOS 500D vagy Canon EOS 50D. Előbbi az én 300D-m leszármazottja, a Canon belépő szintű DSLR modellje, utóbbi a – mondjuk úgy – középhaladó fotóamatőr kategória (minél kevesebb szám van a D előtt, annál profibb géppel van dolgunk; jelenleg az 1Ds a csúcs, majd 1D, 5D, 7D, 50D, 500D, 1000D), de minél több tesztet olvastam el, annál inkább elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, hogy bár mindkettő igen jó kamera, mégsem érezném tökéletesen elégedettnek magamat egyikkel sem. Ráadásul nem csak vázban, de minőségi objektív(ek)ben is gondolkodnom kellett, mert a jelentős előrelépéshez az nélkülözhetetlen. Fontos, hogy mindkét gép ugyanazt a CCD (pontosabban CMOS) szenzort használja, így a képminőségben minimális különbség van közöttük (az 50D-ben van egy mikrolencse rendszer az érzékelő fölött, ami természetesen előny, de egyébként egy és ugyanaz a kettő). Így a plusz funkciók és főleg a fém váz miatt az 50D felé hajlottam, de zavart, hogy az 500D újabb modell, és kisebb adatfeldolgozásbeli finomításokkal lehelletnyivel jobb képminőséget produkál, mint a drágább és egyébként profibb 50D… Ördögi kör. (Nem tudom érezhető-e, de tényleg álmatalan pillanatokat okozott a két kamera mérlegelése…) Lényeg ami lényeg, további részletekkel nem akarok senkit untatni (pedig van bőven, másfél hétig munka előtt és után ezen a két kamerán agyaltam, két kezem kell hogy megszámolja a különböző teszteket, melyeket végigolvastam), de nem éreztem meggyőzve magam. Ekkor (nagyjából egy hete) jelent meg az első részletes elemzés a Canon EOS 7D-ről, mely a Canon legújabb modellje, lényegében átmenet, vagy inkább kombináció a haladó amatőr és a professzionális kategória között. Első olvasatra beleszerettem. Technikai újdonságok egész sorát tartalmazza, olyan dolgokat, melyek bizonyos szempontból az 5D fölé pozícionálják, de kétségtelenül a jelenlegi legjobb nem full-frame DSLR-ré teszik. Ezzel minden teszt egyetért. Azt éreztem, hogy ez lenne az a fényképezőgép, melyet ha megvennék, nem érezném azt, hogy “ejj, ha még párszáz Euro-t rászántam volna, talán jobban jártam volna”. És ekkor hallottam azt a mondást (konkrétan Jonas követte el, mert az ebédszüneteket nagyjából 90%-ban a fényképezőgépek mérlegelésével töltöttük), hogy “a számlán levő pénz nem tesz boldoggá”… Nagyjából ekkor el is döntöttem. És onnan kezdve egyértelmű – mondhatni a Napnál is világosabb és magától értetődő – volt, hogy ez a logikus választás, mert (ésszerű határokon belül) ez a legjobb és legújabb, ez segítheti legjobban a fotózás terén a fejlődésemet, és ez nem kompromisszumos megoldás. Merthogy az 50D az lett volna, az 500D meg egyszerűen nem lett volna igazi előrelépés. És az ilyen kompromisszumokat már volt hogy megbántam.

20091116canoneos7dfront

Persze ezután dönteni kellett az objektív-kérdésben is, szerencsére az 50D v. 500D agyalás közben ezirányú teszteket is olvastam tucatjával. Két nagyjából minden szempontból kifogástalan, profi objektívet találtam (a nem csillagászati árkategóriában – bár Belgium előtt a most vásárolt cuccok még ezt a kategriát jelentették, szóval minden relatív): Canon EF 17-40mm f/4 L USM és Canon EF 70-200mm f/4 L IS USM. Viszont: észrevettem, hogy a 7D-vel egyidőben a Canon piacra dobott egy új objektívet is (Canon EF-S 15-85mm f/3.5-5.6 IS USM – ezen a linken még nincs teszt, de itt van egy másik), mely ugyan nem a prémium L szériából való, viszont a tesztek elég pozitív képet adtak róla, így utóbbi mellett döntöttem. (A 70-200-ast viszont felírtam a kívánságlistámra).

Ehez jött még egy jó memóriakártya (SanDisk 8GB Extreme III CompactFlash Card), egy UV-szűrő a lencse védelmére (B+W MRC 72mm) és egy napellenző ugyancsak védelmi célokból – főleg becsillanás ellen (Canon EW-78E). Ami még kelleni fog (majd 2010-ben): exponálózsinór, külső vaku, teleobjektív, pótakku (ezeknek is már most mind tudom a pontos nevét, de ez nem lényeg).

20091116canoneos7dback

Viszont a sztori érdekes része még maga a vásárlás. Mert ugye az, hogy a zsömle 5 vagy 10 forint, az nem egy nagy probléma, de plusz-minusz 400 € már nem félvállról veendő kérdés, szóval nem kis kutatómunkát végeztem, hogy kiderítsem hol érdemes Belgiumban fotócuccot vásárolni. Szempontok: megbízható név, sokéves múlt, nem csak on-line bolt, és esetleg személyes tapasztalat. No meg persze a lehető legalacsonyabb ár. Mint a mesékben. És lőn. Még a személyes tapasztalat is stimmelt, mert amikor megkérdeztem Jonas-t, hogy hallott-e már róluk, egyből azt felelte, hogy lényegében mindent náluk rendelt, és soha nem volt semmi problémája. (Egyszerűbb lett volna az internetes kutatómunka helyett egyből őt kérdeznem, de ez van, ha az ember szeret mindent maga intézni…) Szóval a bolt a Foto Konijnenberg nevet viseli, négynyelvű honlapjuk van, a rendelés és az egész elképzelés lényegében az otthoni e-digital megfelelője, és egy-egy boltjuk van Belgiumban illetve Hollandiában. Szóval csütörtökön leadtam a rendelést, fél órával később pedig már jött a visszaigazolás, hogy mehetek is érte (eszméletlen milyen raktárkészletük van). A bolt Turnhaut-ban van, lényegében a semmi kellős közepén, az Isten háta mögött a városka peremén, így másfél órát kell buszozni, de megéri. Lényegében a központi raktárépületük egy részében alakították ki a boltot – szóval nem igazán van extra bérleti meg szállítási díjuk, ahogy elnéztem – ami a körülmények ellenére lenyűgöző. Először is nagy, tele van mindenféle fotóscuccal, amit csak el lehet képzelni; memóriakártyáktól kezdve az állványokon és táskákon át a legnagyobb teleobjektívekig és studiófelszerelésig. Másodszor is ingyen kávé van :) De ami a legdurvább, az a sorszámos rendszer. Mint a bankokban. Belépés után számot kell tépni, és miután az ember sorrakerül, onnantól egy külön eladó foglalkozik vele a tanácsadástól kezdve a fizetés intézéséig. Nagyon profi. És nagyon sok vásárló van, láthatóan jelentős arányban profi fotósok is. Nem sokkal előttem egy úr akkora teleobjektívet vásárolt, mint a combom… Szóval kb. tizenöt perc alatt sorrakerültem (egyszerre három ember foglalkozik a vevőkkel), egy külön kis asztalnál kibontottuk a dobozokat, mindent átnéztünk hogy rendben van-e, nekem meg fülig ért a szám, amit az eladó meg is jegyzett (mondván hogy elég boldognak tűnök – miközben épp a vázat forgattam a kezeim között -, mire én csak annyit tudtam felelni, hogy nagyon is az vagyok!). Szavakkal nem is lehet leírni a különbséget a 300D-hez képest. Mesés. Profi. Minőségi. Az objektív is nagyon rendben van. Érzeni az anyagot a gépben. Részletek majd egy következő posztban, de most érzem igazán, hogy bánnám, ha az 50D-t választottam volna. Sajnos busz csak két óránként van (de legalább átszállás nélkül), így “kénytelen voltam” kicsit több mint egy órán keresztül fotós magazinokat olvasni, mielőtt hazajöttem volna. Nagyon elégedett vagyok, ígérem amint igazán elkezdem használni, írok a tapasztalataimról – no meg jönnek majd a jobbnál jobb képek! Karácsonyra másoktól csak szeretetet kérek.

GPS-ek pontosságának összehasonlítása

Nem hagy nyugodni a téma, azt hiszem GPS-tesztelőnek kellene elmennem, szóval ha valakinek ismerőse ilyen embert keres, akkor szóljon. Tesztünk két alanya a túraGPS-ek királya – a Garmin GPSMAP 60 CSx készüléke (jelenleg bruttó 94900 HUF), valamint egy bluetooth vevő, a Nokia LD-4W (Nokia E51-es telefonon futó Nokia Sports Tracker alkalmazással, csak a GPS jelenleg bruttó 17900 HUF). Mindkét készülékben Sirf Star III-as GPS vevő chip dolgozik, így az eszközök lelke ugyan az, azonban – azon kívül, hogy a Garmin más eszköz nélkül is használható – nagyon fontos különbség, hogy a CSx kombinált barometrikus-GPS-es magasságméréssel is rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Garmin a légnyomásnak a tengerszint feletti magassággal való csökkenéséből nagyon precíz magasságadatokat tud rögzíteni, és hogy ezt az időjárásváltozásból eredő légnyomásváltozás ne befojásolja, a GPS műholdakról kapott jeleknek megfelelően hosszútávon (mert a meteorológiai eredetű nyomásváltozás időskálája sokkal hosszabb, mint a fel-le mozgásunkból eredőé) korrigálja a barometrikusan kapott adatsort – mintegy hozzásimítva annak szintjét a GPS-es adatokból átlagolt magassági szinthez. Így a barometrikus mérés érzékenységéből eredően az apró változások szépen rögzülnek, és az időjárásváltozás sem rontja el a mérésünk minőségét.

A továbbiakban kizárólag a rögzített útvonal – avagy track – minőségét hasonlítom össze. A tesztkörnyezet: biciklizés Felsőgödről Budapestre, GPS-ek a hátizsák ég felé néző zsebében, rögzítés 1 másodpercenként. Nem sokkal több mint 20 km, az elején teljesen nyílt tereppel, a Budapesti részen viszont helyenként 10 emeletes házak között kanyarogva. A táv szinte sík, a “legnagyobb” magasságváltozások az ártéri gátakra való fel- és lejutásból, valamint Dunakeszi környékén kisebb Dunapart feletti dombok megmászásából, valamint a köztük haladó patakvölgyecskék keresztezéséből származnak, így a magasságmérés és szépen vizsgáztatható. Lássuk először az útvonal rögzítésének pontosságát.

Mindkét GPS végig nagyon jól teljesít, ami a Sirf Star III-aschippel nem meglepő, végig pár méteren belül egymás mellett haladnak a track-ek (lásd fenti kép). Sajnos jelenleg a Nokia Sports Tracker Beta webes felületére való feltöltés során jelentős tömörítésen esik át az adatsor (a fejlesztői fórum állítása szerint helytakarékossági okokból, ami nehezen érthető, hiszen az eredeti file is csupán 293 kB volt, ami körülbelül akkora helyet foglal, mint a fenti kép… – ebből ők 14 kB-ot csináltak), ami banális módon megakadályozza, hogy az NST tökéletes szolgáltatás legyen, hiszen ki szeret levágott kanyarokat látni… Remélhetőleg ez a jövőben változni fog – mindenesetre én leírtam a véleményem a fejlesztői fórumban. Tehát a horizontális koordináták szempontjából a finnek Dávidja ugyan úgy teljesít, mint az amerikai Góliát (a különbség a készülékek súlyában is jelentkezik – 31 g v. 213 g). Lássuk a magasságmérést.

A Garmin itt a bevezetőben említett barometrikus mérésnek köszönhetően lemossa ellenfelét – mondhatni kiütéses győzelmet arat. Vizsgáljuk meg azért részletesebben a dolgot. A GPS Visualizer-el készített magassági profilok sorában az első az SRTM misszió adataiból (az űrsiklóról lézeres méréssel készült digitális domborzat-modell nagyjából 90 méteres horizontális felbontással) készült a megtett útvonal mentén – relatíve megbízható áttekintést ad arról, mit is várjunk a GPS-es méréstől. A második szelvényen látható a Garmin-nal készült magassági profil. Szakértő szemnek szemet-gyönyörködtető ábra, minden apró emelkedő és lejtő jól látható, a rögzítés pontossága egyszerűen csodálatos – elég azt elmondani, hogy a profil közepén az a kis csúcs, ami egyébként az egész szakasz legmagasabb pontja, az a vasúti felüljáró Dunakeszin. A harmadik szelvény a Nokia párossal készült, az eredmény (azt leszámítva, hogy van egy átlagosan 40-50 méteres vertikális eltolódás* – amit egyébként más hasonló GPS-ek esetén is láttam már) egész jó addig, amig be nem értem Budapestre a magasabb házak közé, ahol nem olyan meglepő módon párszor elszállt a magasságadat (bár az első képen nem látszik ez a rész, de a horizontális koordináták itt is tökéletesek voltak). Az utolsó szelvény az NST által egyszerűsített adatsorból van, külön hozzáfűzni valót nem érdemel.

*Ez az eltérés a geoid undulációnak köszönhető, amit sajnos a Nokia vevője nem korrigál. Röviden összefoglalva ez a GPS mérések során használt WGS 84-es szabvány-ellipszoid és a földi geoid alakjának eltéréséből adódik. Képletesen fogalmazva h=H+N ahol h az ellipszoidhoz viszonyított magasság, H a geoid feletti magasság és N a geoid magassága (az unduláció) az ellipszoidhoz viszonyítva. A Földön az unduláció értéke -107 és +85 méter között változik, Magyarország területére pedig az alábbi ábra szemlélteti (forrás: Dr. Völgyesi Lajos et al.: A geoidmeghatározás jelenlegi helyzete Magyarországon).

Így ha a Nokia által mondjuk Budapesten mért ellipszoidális magasság (h) ~170 méter, a főváros koordinátáihoz tartozó geoid magasság (unduláció, N) ~40 méter, így az átlagos tengerszinthez viszonyított (orthometrikus) magasság (H) ~130 méter. A magasságprofilokból jól látható, hogy a garmin vevője ezt a korrekciót eleve figyelembe veszi. Nokia készülékünkkel manuális korrekcióérték-beállításra van lehetőség, ami egy kicsit trükkös. Az Eszközök/GPS-adatok menüben az Opciók/Beállítások alatt a Magasságkalibrálás-hoz kell beírni a jelen esetben 44 métert (Budapestre ennyi), és akkor a GPS-adatok alatt már jó magasságértéket fogunk látni. Azonban a Nokia Sports Tracker alkalmazást ez nem befolyásolja, ott a Settings/General/Altitude offset pontba kell beírni az unduláció értékének mínusz egyszeresét, azaz jelen esetben -44 métert (!!!). Szóval megoldható a dolog, bár kétségtelenül esetlenül, hiszen ha elutazunk, akkor az unduláció értékét újra és újra be kell állítani. Kicsit bővebb magyarázat az undulációval kapcsolatban sok szemléltető ábrával: Xiong Li & Hans-Jürgen Götze: Ellipsoid, geoid, gravity, geodesy, and geophysics. Webes korrekció számítás itt, de ha pontosabb és kényelmesebb módszer kell, akkor ott van jekaeff fejlesztésében az UndulatR nevezetű programocska – sok más hasznos GPS-es alkalmazás mellett.

Összegzés képpen: bár a két GPS célközönsége egész más (aktív túrázók v. az üzleti élet szereplői), útonalrögzítése mindkettőnek teljesen kiváló, azonban a Nokia bluetooth vevőjének a magassági mérés nagyobb kihívást jelent, így mind a vertikális adatok szórása, mind a hibák gyakorisága (főleg városi környezetben vagy mély völgyekben) jóval nagyobb mint a Garmin csúcskategóriás készülékénél. Akik minden körülmény között ragaszkodnak a tökéletesen precíz adatokhoz, azok ne telefonnal menjenek túrázni, viszont arra, hogy mindig tudjuk, merre járunk, a Nokia párosa is tökéletes (és ami fontos lehet, kényelmes és elegáns) választás.