Még decemberben beadtam egy budapesti fotóüzletbe a másfél éve vásárolt nagylátószögő Sigma 10-20mm F4-5.6 EX DC HSM objektívemet (ugye milyen szép neve van…), mert pár piszkéstetői képet, és belgiumi fotókat leszámítva nem igazán használtam, és úgy gondoltam, tudnám az érte kapott pénzt jobb dologra is költeni. Félreértés ne essék, bazi jó képeket lehet 10mm-es fókusz mellett csinálni. Azt hiszem ez most elindított egy hosszabb gondolatlavinát, de talán érdemes végigolvasni, sokmindenre fény derül a végére. Igazság szerint utáltam az objektíveket cserélgetni a tökörreflexes gépen (Canon EOS 300D), ezért nem használtam gyakran az említett objektívet. Ráadásul egyre macerásabbnak érzem mindenhova a nagy gépet cipelni, külön táska kell neki, nehéz – úgy érzem hogy kinőttem már ebből. Nekem a fényképezés már más, mint korábban, nem akarok folyton órákat Photoshoppolni egy-egy fényképezős nap után. Eljutottam odáig, hogy azt szeretném, hogy ha fotózok, az ne macera legyen, és utána se legyen macera a képekkel, csak legyenek meg és kész. Persze a kéktúra utolsó szakaszát még a tükörreflexes géppel fogom megcsinálni, és agyon fogom szépíteni a képeket szokás szerint, mert az még annak a projektnek a része. Egyébként nem arról van szó, hogy ne élvezném a szép végeredményt, vagy ne tudnám minden tudásom beleadni, egyszerűen már olyan sokat csináltam, hogy elég lett. Amikor a belgákkal Svédországban voltam, tök rossz volt, hogy nekem lényegében egy táskával több cuccot kellett egész nap cipelnem a fényképezőgép miatt, miközben nekik cigarettásdoboz méretű kompakt gépeik voltak. Nekem a napok a fényképezésről szóltak, nekik meg a városnézésről. Nem tudom érzékelhető-e a különbség, érzékelhető-e, ami zavar. Persze ne legyünk igazságtalanok, összehasonlíthatatlan egy digitális tükörreflexes képminősége egy kompaktéval. De kompromisszumokat kell hozni. A másik dolog meg az, hogy hiába dolgozom a képeken egy csomót, nem fotóművészeknek mutatom meg őket, hanem hétköznapi embereknek, akik (és ez most nem sértés akar lenni) egyszerűen nem látják azt a sok munkát, amit a képek retusálása, szépítése során beleöltem egy-egy képbe. Mások csak látni szeretnék, merre jártam, mit láttam, mit csináltam – nincs értelme emiatt annyit dolgoznom a képeken, mintha egy magazinba szánnám őket. Persze ez a maximalista természetem eredménye. Isteni… És egyesek azt hiszik, hogy én ezt élvezem. Hát szart. Ráadásul mióta a képeket a képernyőn nézzük, Flickr-en, Picasán, blogokba ágyazva, azóta az esetek 95%-ában csak átfutjuk az 500-600 pixel széles kicsinyített képeket, és csak nagyritkán nézzük meg a fotókat 100%-os nagyításban. Felgyorsult az életünk. És bizony egy “blogszéles” képen – főképp avatatlan szemnek – semmi, de semmi különbség nem látszik egy profi DSLR-el, vagy egy 25.000 forintos kompakttal készült kép között. Az én Flickr-re feltöltött képeimet is ki az, aki nem csak a szokásos 500 pixel széles verzióban nézi meg? Megmondom én, senki. Én vagyok az egyetlen, aki még ott is belenagyít néha. Beteges.

Élni akarok, nem pedig a fényképezőgép rabszolgája lenni.

Azt hiszem ezzel elég jól érzékeltettem is, mi vitt rá arra – a pár éve még elképzelhetetlennek tartott dologra -, hogy a tegnapra sikeresen eladott objektívért befolyt pénzzen egy kompakt fényképezőgépet vegyek (Canon Digital IXUS 870 IS). Meg vettem még egy 4 gigás SDHC kártyát is, és még így is ők fizettek nekem 620 HUF-t :)

Ráadásul lehet vele videózni is (meglepően jó minőségben), pici, minden nap magammal vihetem, 200 gramm nem súly, és dohányozni szerencsére nem dohányzom, így egy cigarettásdoboz méretű valaminek még van hely a táskámban ;) Így bármikor bármi érdekeset látok, azt le tudom fotózni. Ez egy jó érzés. Majd igyekszem leszokni még pár hasonló maximalista dologról, és igyekszem inkább többet élni. Remélem sikerül. Ez lehetne egy jó cél 2009-re… Na persze csak a diploma mellett :D