Még valamikor az év elején (sőt, talán még 2008 végén) láttam először a (500) Days of Summer c. film előzetesét, azóta pedig nem volt olyan hét, hogy ne néztem volna meg újra és újra. Egyből tudtam, hogy ez nekem való lesz (hangulatában biztos kicsit hasonló, mint kedvenc filmem, az Amélie csodálatos élete – gondoltam). Persze a magyarországi bemutató idejének se híre se hamva nem volt, viszont az IMDb oldalán már akkor láttam, hogy ha ne adj Isten visszakerülnék Belgiumba, akkor a nemzetközi filmfesztiválon akár meg is tudnám nézni…

Nagyot ugorva az időben, megérkezünk a múlt hétvégére, mikor is a helyi on-line moziműsort nézegetve teljesen véletlenül felfedeztem, hogy ezen a héten kezdődik a Ghent-i Filmfesztivál. Azonnal – hirtelen felindulásból – el is döntöttem, hogy vagy egyedül, vagy társaságban, de mindenképpen elmegyek, hiszen nem csak hogy érdekel a film, de még életemben nem voltam filmfesztiválon sem (szégyen és gyalázat, hogy Budapesten egyszer sem mentem el). Végül Nadia-val mentünk el a csütörtök esti 20:15-ös premierre (filmfesztivál, vörös szőnyeg, premier – ez ám a menő). Ez azt jelentette, hogy a 17:37-es vonattal indultunk Leuven-ből, 59 perccel később pedig már Gent-ben voltunk. Nem ám mint a MÁV… Átvettünk a már korábban on-line megvett jegyeket, majd próbáltunk valami ételt szerezni, de a mozi környékén akkora tömeg volt, hogy ez nem igazán sikerült. Így maradt a moziba járó belgák körében nagy népszerűségnek örvendő mindenféle gumicukor (meg Nadia maradék fél szendvicse) – esküszöm jobban fogy, mint a pattogatott kukorica, és hatalmas a választék. Helyfoglalás az érkezés sorrendjében történt, de mivel már fél órával a kezdés előtt ott voltunk, lényegében a legjobb helyek közül válogathattunk :)

A film nagyon tetszett – azt kaptam, amire számítottam, helyenként erős Amélie-érzéssel, sok érzelemmel, humorral, örömmel és szomorúsággal, gyönyörű képi és zenei világgal. Többször is egyszerűen libabőrös lettem, annyira szép volt. Minden percét élveztem. Ahogy a film legelején is elhangzik, ez nem egy szerelmes történet, hanem egy történet a szerelemről. Egy nagyon igaz történet… És Zooey Deschanel a kedvencem :) Az utolsó vonattal jöttünk haza, így már fél egy volt amikor megérkeztünk Leuven-be. A vonaton – és amíg együtt sétáltunk – jót beszélgettünk a filmről. Örültem hogy végre nem a kutatásról meg a tudományról kell beszélnem, mert valahogy az esti sörözések mindig ebbe torkollanak. Szóval nagyon jó volt, másnap reggel korán felkelni viszont nagyon rossz volt :D