Flóra és a Kanári-szigetek vulkanikus platója

Készült az MCSE 2004-es pályázatára

A 2003-as nyár – az érettségi és a felvételi kipihenése után – számos kiváló, de legalábbis a budapesti fényszennyezéshez szokott szem számára mindenképpen kivételes alkalmat adott csillagászati megfigyelések elvégzéséhez. A továbbiakban két érdekes, és számomra legalább részben az újdonság erejével ható élményemről szeretnék beszámolni.

Egy „kedves” kisbolygó:

A történet lényegében 2000-ben kezdődött, mikor is első alkalommal vettem részt az ágasvári táborban, és egy csapásra beleszerettem a mátrai tájba, a csodás égbe. Visszatértem 2001-ben, és egy év kihagyás után 2003-ben is. Ebben az évben is – mint minden alkalommal – konkrét tervekkel érkeztem. Már napokkal a tábor előtt keresőtérképeket nyomtattam, és különböző planetárium-szoftverek segítségével előre átnéztem a később észlelés tárgyát képzendő égterületeket. Az évkönyvből már hónapokkal előbb értesültem arról, hogy a 8-as sorszámot viselő Flora nevű kisbolygó az én 10x50-es Vixen binokulárom számára is elérhető tartományba fényesedik a nyár folyamán. Számomra ez azért is jelentett kivételes örömet, mert legjobb barátomat is Flórának hívják, és mindig érdeklődéssel hallgatott, ha a csillagászatról meséltem neki. Szokásos változós programom mellé tehát beterveztem ennek az aszteroidának a felkeresését és rajzos észleléssel való megörökítését is. Az időjárás változékonysága miatt első éjjel (június 27/28) kizárólag változócsillagok fényességbecslésével tudtam foglalkozni, de egy nap elteltével már a számítógép képernyőjén sokszor megfigyelt főövi kisbolygó megadott helyzete felé irányítottam binoklimat (mely egy nagyon stabil Manfrotto állványon rezgésmentes képet adott). A földközelsége körül (1,35 AU) járó 8-9 magnitúdós égitest delelési időpontja körül is csak 22° horizont fölötti magasságban tartózkodott, így a nyár közepi időpont miatt a kicsit párás levegőben ezzel a műszerrel nem is volt olyan könnyű a megpillantása, mint ahogy azt előzetesen gondoltam. Több percnyi nézelődés után sorra tűntek fel az egyre halványabb csillagok is a látómezőben (közben két teleszkopikus meteor is átszelte az LM-t, ezek rögzítését is megtettem), majd elfordított látással éjfél után pár perccel végre sikerült megtalálnom a 8-ast. Ekkor alig 2 és fél fokra volt az M23-tól (ez nagyban megkönnyítette a kérdéses égterület azonosítását). Az előrejelzettnél valamivel halványabb volt, de kis idő elteltével már EL nélkül is látszott, így hozzákezdtem a rajzoláshoz. (Ülőalkalmatosságként egy farönk tett jó szolgálatot az egész hét folyamán.) A közepesen gazdag látómezőt a fényesebb csillagoktól kezdve, fokozatosan haladva a halványabbakig rajzoltam HB-s ceruzával, de nem töltöttem ki az egész LM-t, hisz később csak a kisbolygó helyzetét kell majd megjeleníteni – ezért fölösleges az összes csillagot berajzolni, főleg ha a Tejút környékén észlelünk – és annak változása lesz érdekes, ellenben a mély-ég megfigyelésekkel, ahol az egész LM fontos részét alkotja a rajznak. Végül Florát is beikszeltem, és eltettem a megfigyelési lapot a friss látómező-vázlattal későbbre. Ekkor még elméletileg (ezt azért merem így kijelenteni, mert a Guide alapján biztosan tudtam, hogy azon a koordinátán nem lehet más objektum) nem tekinthettem hitelesnek az azonosítást, hisz ehhez meg kellett figyelni az égitest elmozdulását is. Erre a 29/30-ai és július 2/3-ai éjszakán kerülhetett sor. Az észlelési procedúra ugyanúgy zajlott zajlott, mint egy nappal előbb: kitelepülés az észlelőrétre, szemszoktatás, közben beszélgetés, eszmecsere, majd 23 óra 20 perckor –mikor még tartott a csillagászati szürkület – sikerült megtalálni a kisbolygót. Örömmel konstatáltam, hogy körülbelül egy negyed fokot elmozdult az előző nap megfigyelt helyzetéhez képest. Gyorsan berajzoltam az észlelőlapra, és pár perc nézelődés után rátértem a változós program folytatására. Pár nap rossz idő után még egyszer berajzoltam a helyzetét, így egy egész szép és teljes észlelés született a tábor végére (lásd 1. ábra). Otthon lemásoltam az észlelőlapot, és egy példányt elküldtem a meteor rovatvezetőjének is, valamint egy délután összefutottam Flórával is, aki nagyon örült észlelési beszámolómnak.

Csillagívek 2100 méterről:

A következő érdekes történés Tenerife szigetén esett meg velem, ide családommal jutottam el. A két hetes nyaralás alatt pár nap kivételével csillagászati szempontból szörnyű látási viszonyok uralkodtak az Afrika felől érkező szaharai homokkal teli légtömegek miatt. Július 20-a környékén azonban kitisztult az idő, és nekem sikerült rábeszélnem édesapámat, hogy napnyugta környékén induljunk el a Teide-t körülölelő 2000 méter fölött elterülő fennsíkra. Ez egy régi kitörés következtében alakult ki, és olyan, mintha egy nagy kráter, melyből a mostani vulkán mint központi csúcs emelkedik ki – csak jóval magasabb (3718m), mint a kráter pereme. A szürkület előrehaladtával jutottunk egyre feljebb a szerpentinen, majd már szinte teljes sötétségben értük el az előre kiszemelt megfigyelőhelyet a megdermedt lávafolyamok között 2100 méteres tengerszint feletti magasságban. Binokuláromat kivételesen nem vittem magammal a vakációra, azonban Zenit EM gépem és az előző cikkben említett állványom „kéznél volt”, így életemben először kipróbálhattam az asztrofotózást, bár csak a legegyszerűbb, csíkhúzós változatát. Egy nemzeti park nappal autókkal telezsúfolt, ám éjjel kihalt és fényektől távoli parkolójában állítottam fel a felszerelést, míg apám az autóban pihent. A teljes sötétség beálltával meglepődve tapasztaltam, hogy nem olyan jó az ég, mint ahogy arra számítottam. Santa Cruz fényei még innen is láthatóak voltak, mely ilyen időben nagyban zavarhatja a közeli obszervatórium munkáját. Lényegében egy átlagos ágasvári ég tárult elém, csak 1500 méterrel magasabbról. Na nem baj, gondoltam… Először az érdekesen magasan látszó Scorpius és Saggitarius csillagképeket vettem célba Helios 2/58-as alapobjektívemmel, majd a két 10 perces expozíció után a Lyra és a Cygnus következett újabb 20-20 percre (az egyik felvétel közben érkezett meg az sms, hogy 120 pontom lett a felvételin…). Végig maximális blendenyílást használtam Kodak Royal Supra 200-as film mellett. Az összesen egy óra expozíció után – amit apukám valószínűleg állítása ellenére igencsak unalmasnak tartott – elindultunk hazafelé. Teljes sötétségben nulla közvilágítás mellett hajtottunk közel negyven kilométeren keresztül, ennek megfelelően óvatosan, ~40 km/h-val. Egy rövid pillantást még vetettünk a történelmi közelség felé közeledő Marsra, majd hajnali három körül nyugovóra tértünk. Idehaza derült ki, hogy a képek tökéletesen sikerültek, azóta felraktam őket egyetemi honlapomra is. Szép volt az elmúlt nyár, reményeim szerint a 2004-es sem lesz rosszabb!