Pénteken vacsora közben még teljesen abban a hitben éltem, hogy valamikor 9 körül megy szombaton a repülőm, így nem nagyon izgattam magam a másnapi indulás miatt. Ígyhát érthető módon kissé magasabb fokra hágott az izgalom, amikor nem sokkal éjfél előtt felfedeztem, hogy a gép már 6:30-kor felszáll, azaz nekem 4:30-kor a brüsszeli reptéren kell lennem. Ami természetesen tömegközlekedéssel nem lehetséges. Így az éjszaka közepén az interneten megkerítettem az egyik helyi taxi-társaság számát, és berendeltem hajnalra a kocsit… Persze már ekkor biztos voltam benne, hogy én aznap éjjel aludni már nem fogok, ugyanis még semmi nem volt összepakolva (pedig egy halom kütyüt el akartam hozni, főleg fotós-felszerelést). Azért hajnali négyre elkészültem, csodával határos módon a taxisofőr sem aludt el a volán mellett, így végül gond nélkül, időben odaértem. Aztán kisebb pánik fogott el, amikor az adómentes csokiboltok mind zárva voltak, és már közel éreztem a véget, de akkor egy szinttel lejjebb megpillantottam “A” boltot. Szóval vettem némi kis csokit hogy a Kanári Szigeteken se maradhak nemes belga élelem nélkül, így kicsit könnyebb volt ilyen hosszú időre elutazni :D

A repülést nem igazán tudtam élvezni, mivel nem kaptam ablak melletti helyet, illetve bődületesen álmos voltam, így a négy és fél órás út nagy részét inkább átaludtam. La Palmán aztán egy tök jó fej taxist fogtam ki, a hosszú szerpentines úton felfelé egész sokat beszélgettünk. Maga az út (LP-4) életem legszebb útja volt – ez a sziget maga a csoda, meredek sziklafalak, buja erdők, virágok, vulkanizmus nyomai minden felé… Leírhatatlanul változatos látvány. És ahogy jöttünk felfelé, a felhőréteg itt-ott erős szél kíséretében át-átbukott a kráter peremén. A “rezidencia” (merthogy így hívják) elég kellemes hely, a szobám minden igényt kielégítő, az étel is jó (és végre nem nekem kell megvenni és megcsinálni – ugye a jó kis piszkéstetői zacskós tészták, persze megvolt azoknak is a maga romantikája…), az ablakomból pedig a világ legjobb távcsöveire nyílik kilátás (a videó végén a jobb szélső kupola jelenleg a világ legnagyobb optikai távcsövét rejti)…

Ugyan csak hétfőtől dolgozom, de már ma kijöttem a távcsőhöz, hogy szokjam az éjjeli ritmust, meg – persze – hogy csináljak pár fotót (mert ha már én leszek itt egyedül, akkor nem lesz túl sok időm ilyenekre). Az ég gyönyörű, vakít a Tejút, szikráznak a csillagok :) És alattunk a felhőtenger (az alatt pedig az igazi tenger). Ez pedig a Mercator távcső épülete a csillagos égbolt alatt. Otthonom a következő két hét éjszakáin…