A reggeli hajnali ötös kelés nem könnyítette meg a mai meccsre való ráhangolódásunkat. Nem csoda, hogy Dunaújvárosba tartó tágas különbuszunkra kivétel nélkül elég álmosan szálltunk fel – arról nem is beszélve, hogy előző este a szokásos edzés után háromnegyed tízkor még a felsőgödi vasútállomáson vártuk a főváros felé tartó vonatot… Az út a többiekhez hasonlóan nekem is zenehallgatással és alvással telt, a sötét miatt elő sem vettem a magammal vitt tanulnivalót a táskámból. 8:30-tól szerencsére még csak az utánpótlás-csapatunk játszott, így egy fél órácskát még szundikálhattam az öltözőben. Aztán miután a „kicsik” lemosták az ellenfelet, következhetett a mi meccsünk. Az első percektől egyértelmű volt, hogy a dunaújvárosiak nem a technikájukkal, hanem testi erejükkel próbálják megnehezíteni a dolgunkat – pontosabban a játékba küldött első és második (valamint a belőlük kevert szokásos nulladik) sorunk dolgát. Az első játékrészben még nem is ment valami jól a szekér, pontatlanul és elképzelés nélkül adogattunk, majd csak begyötörtük valahogy az első találatot. Erre a gólunkra még „válaszoltak” egy szerencsés (vagy éppen szerencsétlen) öngóllal, de a második harmadtól már csak a játékot és minket aprítottak. Nem ritkán egyértelműen tudatosan, durván szabálytalankodtak, de a hazai pálya és bírópáros ezt egyáltalán nem torolta meg, pedig nem egyszer a jégkorongmérkőzésekről ismert palánkra lökést alkalmazták (ami floorballban nem csak hogy durva – 5 perces kiállítást érő -, de igen balesetveszélyes szabálytalanság, hiszen itt csak egy 50 cm magas palánk övezi a játékteret, és azon át a téglafalnak vagy a nézők közé esve röpülve csak a szerencsén múlik, hogy karcolások nélkül vagy öltésekkel végzi a sértett fél…)! Így csapatkapitányunk és én is egyszer-egyszer durván a pályán kívülre kerültünk, a csarnokban nem kis felzúdulást keltve… (És akkor ezek csak a legkirívóbb durvaságok voltak…) Szerencsére a végére elharapódzó indulatok nem vezettek súlyosabb konfliktushoz, ráadásul a harmadik játékrész második felében a mi sorunk is többször lehetőséghez jutott, így amellett hogy egy szép labdaszerzés utáni első pillanatban a palánkon kívülre lettem „tessékelve” (hogy én milyen szépen le tudom írni, amikor egy jó 90 kilós játékos lendületből, két kézzel történő rásegítést alkalmazva át**** a palánkon a hazai szurkolók lábai elé, úgy hogy erre az egész kispadunk őrjöngve ugrik fel…), szereztünk egy gólt, és nem kaptunk egyet sem. Végül „simán” győztünk és továbbra is a megszerezhető maximális pontszámmal vezetjük a bajnokságot. Hajrá Diamonds!

Talán a mai meccsen játszottunk eddig ebben az idényben a legjobban – ez az eredményen is meglátszik. Jól ment a rutinos, régi játékosoknak, és az utolsó harmadban már a harmadik sorunk is szépen muzsikált. Itt játszottam én is, az előző meccshez hasonlóan védőként. Továbbra sem vagyok teljesen kibékülve ezzel a pozícióval (sokkal inkább támadó felfogású vagyok), de azért most már jobban éreztem a helyem. Egyszer elég csúnyán elhagytam a labdát, de szerencsére visszaszereztem, és nem lett belőle baj – nagyobb hibám nem nagyon volt (kicsi azért akadt). Csak azt sajnálom, hogy egy szabadütésből átpasszolt labdát nem tudtam jobban helyezetten rásuhintani, mert az tényleg gól lehetett volna (így meg a kapus könnyen fogta). Sokat kellene lövést gyakorolnom. Fontos az egyéni teljesítmény, de a meccseket a CSAPAT nyeri! Hajrá Diamonds!