Mostanában nem panaszkodhatom, hogy nem mozgok eleget. Ez főleg az elmúlt hét tükrében tekinthető nagyon igaznak. Kezdjük azzal, hogy múlt szombattól e hét péntekéig több mint 200 kilométert közlekedtem biciklivel (óra állása 711 km – augusztus 31. óta), mivel az egyetemre, és most már a Csillagászati Kutatóintézetbe is azzal járok (ugyan oda felfelé a Fogaskerekűt használom). Sőt, ezen a héten mindenhova azzal mentem. Ez (ha nem esik az eső) szinte minden szempontból jobb mint a BKV (az autókról nem is beszélve), ugyanis környezetkímélőbb, egészségesebb, sportosabb, gyorsabb (pl. az Intézetből hazáig 45 perc a BKV 1:15-jéhez képest), kitisztítja a fejet, reggel felébreszt, ráadásul biciklis közlekedéshez eggyel kevesebb ruha-réteg kell, mint alapból, és én sosem szerettem annyi ruhát magammal cipelni. Ráadásul már megtanultam, hogy ha nem megyek túl gyorsan (mondjuk síkon olyan 21-23 km/h), akkor is gyorsabb vagyok a BKV-nál, és nem is izzadok meg. Kis gyakorlással ebbe is bele lehet jönni. Persze ekkora távokon tudnék 28-30 km/h-val is haladni, de akkor már megizzadok. Hazafelé persze néha nem tudom visszafogni magam :) Még a hét elején egyik nap az intézetből (azaz lényegében a Normafától) lefelé nem akartam az Istenhegyi úton menni, mert előző este nem esett jól az Alkotás utcán a dugóban menni, így kinéztem magamnak térképről a Diós árok nevezetű kis utcát… Nos az valami katasztrófa volt, olyan meredeken ment lefele, hogy egyszer ki is álltam pihentetni a fékeket, mert féltem hogy túlmelegednek. Soha többet nem megyek arra. Egyébként meg tök jól lehet az Istenhegyi úton lefele gurulni, az autók sem tudnak gyorsabban menni, ők is ugyan úgy lefékeznek a kanyarokban mint én. Csak a hosszú gurulás miatt lefelé azért fel kell venni még egy réteget, amit egyébként a tekeréshez nem kellene… Most már pár lejövetel után elég jól ismerem az utat, kezdek rutinos lenni. Tudom például hogy az Alkotás utcán majd tovább a Krisztina körúton kicsit meg kell tekerni a gépet, így az autókkal együtt 30-35 km/h-val én is átérek sorban a zöldeken, aztán csak fel kell tekerni a Vérmező út emelkedőjén. Na ez az egyetlen nagyon fárasztó szakasz, főleg a 30-on feletti pörgetés után egyből kiállni a nyeregből és úgy felmenni. Innen már bicikliút (meg Margitsziget) van hazáig.
Ehhez jön még a heti három floorball edzés, hétvégén egy meccs, valamint most egy ideig csütörtökönként még járok tenisz-oktatásra is egy-egy órát. Utóbbi azért nem nevezhető fárasztónak. Főleg az edzések végére szoktam inkább kidőlni, mert azért fél óra kinti futás után még másfél óra edzés nem olyan pihentető, főleg ha előtte már 30 km-t közlekedtem is bicajjal. De azért élvezem a dolgot :)
Végül pedig pár szót arról, hogy tegnap játékvezetőként is debütáltam :) Még hétfőn szólt Evelin (az edzőnk), hogy a szombati U21-es meccset nekem kéne fújni, mert rajtam kívül nincs más, akit meg tudna kérni (mindenki játszik az U21-es meccsen, kivéve engem és az edzőjüket). Reméltem, hogy ez csak vicc, de aztán kiderült, hogy teljesen komoly… Így péntek este és szombaton a meccsünk előtt, majd az utánunk következő U17-es meccs alatt szabálykönyvet olvastam. A játékvezetés végül egész jól sikerült (főleg így elsőre), csak egyszer ítéltem marhaságot, de lényegtelen szituáció volt, senkinek nem származott belőle előnye. Összeakadt két játékos, és első ránézésre sérülésesélyesnek tűnt az esés, ezért megállítottam a játékot, de aztán mindenki föltápászkodott, és akkor hirtelen nem tudtam mit is kéne ítélni – húzást kellett volna – így végül is szabadütést kapott az egyik csapat, de ez a bírótárs lélekjelenlétének volt köszönhető… Persze az sem volt könnyű, hogy olyasvalakivel kellett bíráskodnom, akivel még soha, szóval nem beszélhetünk összeszokott bírói párosról… De azért jól megoldottuk a feladatot. A játékosokat nem zavaró, de mégis akció közeli helyezkedés egyből ment, viszont annak kidolgozására, hogy egyszerre lássam és megítéljem a gólt, valamint megjegyezzem a gólszerző játékost és a passzt adó társát, egy harmadba tellett. Rájöttem ugyanis, hogy ha folyamatosan mondom magamban a játékos számát, akinél épp a labda van, akkor ez a feladat egészen leegyszerűsödik. Ha még lesz ilyen alkalom, akkor már csak a szabálytalanságok pontosabb és magabiztosabb megítélésére kell odafigyelnem. Nem könnyű bírónak lenni. Nagyon nem. De legalább most már elmondhatom, hogy ilyet is csináltam az életem során :) Kétségtelen tehát, hogy sportos egy hét volt ez a mostani. És amíg nincs hó meg fagy, vagy monszun, addig ez így is marad :)