Mint kiderült, ma volt az utolsó órám az egyetemen. Nem csak idén, hanem úgy összesen. Erre csak most jöttem rá, és egy kicsit letaglózott. Van ugyan még pár vizsga, egy szigorlat meg egy államvizsga (vagy záróvizsga – én ezt nem tudom követni…), de ezek csak a rendszer erőtlen (lekopog) próbálkozásai, hogy még egy kicsit visszatartsanak. De nem tudnak. Most már vége lesz. Jó volt ez az időszak, minden hülyeségével együtt azért szerettem az ELTE TTK-t, a lágymányosi épületeket (2004-es fotóm), a TO-s nénit, a tanárok jelentős százalékát, és az évfolyamtársakat (újakat és régieket is). Meg a Gömb aulát ;)

Furcsa, mert nekem ez a nap ugyan olyan volt, mint bármelyik másik. Még egy ilyen nap pedig már nem lesz. Be fogok még tekerni párszor (nem feltétlenül késéssel indulva, 40-el suhanva végig a Béke és a Lehel aszfaltján, mint ma), diplomamunkát leadni, előrehozott vizsgát tenni, de a padok közé leülni, és előadást hallgatni nem fogok. Furcsa. Váratlan. Nincs több PPT, nincs több szenvedés a projektorok és laptopok összekapcsolásával, nincs több ezeréves fólia, nincs több krétapor, nincs több anekdóta, nincs több jegyzetelés. Az meg hogy ez után mi jön, az lehet, hogy már a jövő héten eldől. És minden megy tovább a maga útján. Nincs megállás. The show must go on.