Hogy lesz 120 km-ből 144 km (egy igen aktív hét margójára)

Újabb elmaradásomat pótlandó az április 12-ei hétről lesz szó. Túlságosan nem húznám a szót, kedden és csütörtökön a szokásos Leuven – Mechelen – Leuven távot hajtottam bele az országúti bringába, szerdán este extra floorball edzés volt, pénteken falmászás (utána pedig isteni gofri és Kasteel bruin sör), vasárnap pedig az előző bejegyzésben már megénekelt gyászos kimenetelű mérkőzés. Amiről többet szeretnék mesélni, az a szombat.

Lévén isteni idő ígérkezett (most tapossuk a harmadik csapadékmentes hetet, és mostanában már többször ebédelünk kint, mint bent), és az új bringával még nem voltam hosszabb (azaz 100 km feletti) távon, így egy kényelmes – nézelődős, nem edzés szintű – tempójú 120 km-es kört terveztem a délutánra. Mivel az utolsó kb. 30 km-t leszámítva nem ismertem az útvonalat, így szépen felírtam a biciklis úthálózat követendő csomópontjainak számát egy karton csokipapír hátuljára, és a szokásos cuccokkal együtt betettem a kerékpáros mezem egyik hátsó zsebébe. Ebéd után fél háromkor indultam el (napnyugta csak fél kilenckor, és hát hat óra 120 km-re még triciklivel is elég lenne).


Ekkor még nem tudtam, hogy ez nem egészen az én napom lesz… Ugyanis nem sokkal Leuven határának hátam mögött hagyása után, Aarschot felé haladva vettem észre, hogy elhagytam a tájékozódáshoz szükséges papírfecnimet… Fogalmam nincsen hogy miként, elég nehezen tudom elképzelni hogy kifújta a menetszél a zsebemből, de mégis csak ez tűnik az egyetlen reális magyarázatnak. Szóval innentől az emlékeimre kellett hagyatkoznom, ugyanis visszafordulni semmi kedvem nem volt, ahhoz már túlságosan is beleéltem magam az aznapi útvonalba. Térkép csak a mobilomon volt (az is csak autós, természetesen), de térképes GPS nem volt nálam, csak GPS-es biciklióra, térkép nelkül… (Tudom, én vagyok Mr. Kütyü…) Szerencsére elég jól emlékeztem az útvonalra, így eleinte ezzel nem volt probléma. Aarschot-ig elég rossz bicikliút vitt (tessék már elfelejteni azt, hogy a bicikliutat díszburkolatból meg viacolor-ból rakjuk ki, mert az baromira dö-ö-ö-cc-ö-ö-ö-ggg, és az sem nekem, sem a biciklinek nem tesz jót), onnan viszont végig kifogástalan aszfaltcsík fogadott. Herentals-ig nagyjából nyíl egyenes út vitt, lévén itt egy régi vasútvonal töltését alakították bicikliúttá – néhol még a régi állomásépületek is megvoltak, lakóépületté alakítva. Baromi jó volt, a kereszteződések előtti lassítokat leszámítva (bár ezek igen hasznosak). Aztán ennek a szakasznak a végén kavartam egy kicsit, mert olyan emlékeim voltak, hogy nyugat felé kéne menni, az út meg csak keletnek kanyarodott, amit én nem igazán akartam elhinni. Hiba volt. Kerengtem egy kicsit, aztán egy buszmegállóban kifüggesztett térkép alapján csak eljutottam a csatorna partján nyugatnak induló bicikliútra. Tükörsima aszfalton, enyhe hátszélben erőlködés nélkül (pulzus országúti bringázás során nem igazán látott mélységekben) 30 km/h feletti tempóban suhantam, és tudtam, hogy lesz egy pont, ahol majd délnyugat felé le kell kanyarodnom egy másik, kisebb csatorna partjára. Ez a pont viszont az Istennek sem akart eljönni. Ami egy idő után (számos velem párhuzamosan haladó hatalmas uszály lehagyását követően) kezdett picikét gyanús lenni. Ráadásul egy ideig azt hittem, hogy már elkanyarodtam a kellő irányba, de aztán sehogy sem tudtam megmagyarázni, hogy a Nap miért rossz irányban látszik az égen – ha csak azzal nem, hogy én megyek rossz irányba. Így amint megláttam egy beazonosítható tereptárgyat (Wijnegem feliratú hajózási tábla a csatorna túlpartján), megálltam, és a mobilomon elég gyorsan be is azonosítottam hogy hol vagyok. Gondolom, hogy az iménti felvezetés után nem lesz meglepő, hogy baromira rossz helyen voltam :D Még húsz perc, és Antwerpen központjában csaptam volna arcon magam (facepalm). Nem volt mit tenni, autóutakon nem akartam keresztbe kasul délnek eredni, így szépen visszatekertem egy tetemes szakaszon, mire megtaláltam hogy hol is kellett volna lefordulnom… (Itt már kezdtem érezni, hogy nem lesz olyan laza az a napnyugtára való hazaérkezés…) Lier-ig aztán nem volt semmi különösebb esemény, azt leszámítva, hogy 35-45 km/órával téptünk egy szakaszon egy velem kb. egyidős sráccal, aztán mivel nekem még haza is kellett tekernem, hagytam ellépni, és visszavettem a tempóból. Lier körül aztán megint jött a szívás, mert elnéztem egy csomópontot, és a csatornák rossz oldalán kötöttem ki, így kétszer is elfogyott alólam az út, mire megtaláltam a helyes irányt (ez a térképre nagyítva gyönyörűen látszik). Innen – részben a duffel-i kerékpáros térképnek köszönhetően – már sima utam volt, ráadásul Mechelen-től már csukott szemmel is bármikor hazatekertem volna. Egyébként tényleg gyönyörű idő volt, a friss tavaszi zöld és a mélykék ég kontrasztja csak szebb lett ahogy az estéhez közeledve egyre sárgább, melegebb fénye lett a Napnak. Az izlandi vulkánnak köszönhetően pedig még egy kondenzcsík sem volt az égen, ami itt ilyen időjárási körülmények között igencsak ritkaságszámba megy. Szóval kalandos nap volt, de mindennel együtt igen élvezetes :) Mondjuk a sokadik energiaszelet szokás szerint már elég gusztustalanul édesnek érződött, de hát energiabevitelre szükség van… :D

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>