Az alapszakasz utolsó előtti meccsén a győzelmi kényszer alatt álló Juventus csapatával mérkőztünk a már korábbról ismert affligemi sportcsarnokban. Számunkra már egy döntetlen is a biztos, elődöntőt jelentő harmadik helyet jelentette volna, azonban az ellenfélnek csak a győzelem lett volna elfogadható eredmény, hogy versenyben maradjanak a még rájátszást érő negyedik helyért. Ezen előzmények ismeretében nem olyan meglepő, hogy kicsit idegesen indult a mérkőzés, habár már ekkor látszott, hogy uraljuk a játékot. Most a második sorban játszottam, de lényegében csak annyi változott, hogy teljesen felcseréltük az első és a második sorunkat, így ugyanúgy a csapatkapitányként is funkcionáló edzőnk mellett szerepeltem, mint korábban. A különbség annyi volt, hogy most az előretolt ék feladatát kaptam, folyamatosan a kapu közelében kellett zavart okoznom illetve helyzetbe kerülnöm, vagy a kipattanó labdákra lecsapnom. A harmad közepe felé majdnem meg is szereztem a vezetést, szépen sikerült lefordulni a védőről és szorongatott helyzetben a hosszú felső felé eltenni a játékszert, de sajnos csak a kapuvasat sikerült lekoptatni (és a magyar káromkodást szerencsére a játékvezetők nem igen értették :D). Nagyjából ez volt az első harmad egyetlen valamire való helyzete.

A második játékrészre kicsit megnyugodtunk, és lassan kezdtünk rátalálni a saját játékunkra, így egy kapu előtti kavarodás után (ahol én is kivettem a részem egy kapuralövéssel) Seppo fonákkal becsapta a kifelé pattogó labdát – ezzel megszerezte a vezetést. Erre nem sokkal később még sikerült válaszolnia a Juventus csapatának, de még a középső harmad vége előtt sikerült újra előnyt szereznünk.

Az utolsó játékrészben nagyon jól játszottunk, mind támadásban, mind az elszórtan szükséges védekezésben a mi akaratunk érvényesült. Már nem emlékszem pontosan, de nagyjából a harmad közepén pont támadó-sort cseréltünk, én a palánkon való átugrás után elkezdtem bal oldalon felfutni (mit futni, sprintelni) a jobb szélen épülő támadáshoz, átnéztem Seppo-ra, ő egyből keresztbe passzolta a labdát, én fonákkal, egy kézzel megtoltam a felém induló védő mellett (akinek a sebességkülönbség miatt esélye nem volt ellenem) befelé a térfél közepe felé, majd áttettem a jobbkézre eső oldalamra és gyönyörűen – jó harmad pályányi távolságból -, félfordulatból, erőből felhúztam keresztbe a hosszú felső sarokba (mivel eddigre már túl voltam a pálya hosszanti tengelyén, a hosszú sarok már a jobb felső volt – kapus szemszögből nézve). Már amikor elhagyta a labda az ütőm fejét tudtam hogy gól lesz, és nagyon jó érzés volt a hálóba csapódó labdát látni és üvöltve örülni a gólnak! Nem emlékszem, de ez volt a nagyedik vagy az ötödik gólunk. Talán ez a legjobb érzés egy csapatsportban, amikor az ember gólt szerez és az egész csapat vele ünnepel. Pacsi meg minden :) Szóval az eddigi kapufák és asszisztok után végre megvan az első gólom is a belga első osztályban! A győzelemmel pedig már biztosan elődöntőt játszunk májusban…