Hétfő este vacsora után végre kipróbálhattam az új bringás ruhákat. 10°C volt, derült, enyhén szeles idő, szóval pont optimális egy teszthez. Fél tíz körül indultam neki, tetőtől talpig feketében; 100%-ig úgy néztem ki, mint egy őszi éjjeli edzésre induló igazi – hivatásos – kerékpáros. Nagyjából egy órát és 30 km-t tekertem (tehát a tempóval sem volt gond), és meg kell mondanom, hogy teljesen elégedett vagyok. Sőt. Először is a high-tech anyag tényleg megéri a pénzét, mert tényleg szélfogó, tényleg kiengedi az izzadságot, és tényleg alkalmazkodik a tempóhoz – értsd, ha kicsit lassítottam vagy gyorsítottam, egy fél percig kicsit meleg vagy hideg volt benne, de aztán beállt a kellemes hőmérséklet. Másfelől pedig nem hittem volna, hogy egy megfelelően kipárnázott nadrág ennyit emel a komfortérzeten. Egyszerűen összehasonlítani nem lehet az érzést – a profi ruházatra váltás minimum akkora ugrás volt, mint a kitámasztó-kerekek leszerelése az első kétkerekűmről. Nem izzadtam bele, nem lett csurom víz a hátam és nem fáztam emiatt már 10 km után. Úgy értem haza, hogy – a mellkasom azon részét leszámítva, ahol a nadrág kantár része volt – szinte csont száraz voltam. Nem utolsó sorban pedig végre nem lettem tíz perc alatt büdös, ami elég jó, még akkor is, ha az ember egyből le tud zuhanyozni, mert így a ruha sem lett inkompatibilis a lakásban való tárolással. Sacc per kábé 5°C alatt valószínűleg még egy mellény elkelhet, illetve a cipőmre kéne még egy szélfogó kamásli. Meg a bringára egy kulacstartó…

Végül pedig az est fénypontja: éppen 35 km/h körül tekertem a főutcán a vasútállomástól a központ felé, amikor befordult elém egy kis kék kocsi, benne egy fiúval (a sofőr) és négy lánnyal. Mivel ők csak 30 km/h körül mentek, le kellett lassítanom, és úgy két méterrel lemaradva csorogtam mögöttük egy darabon. Mivel elég erős fejlámpa volt rajtam (illetve a középső visszapillantó tükörben nem mindennapi látvány egy közeli biciklis), ezt elég hamar észrevették, és hátrafordultak, mire én mosolyogtam és integettem nekik ;) Ez igen nagy sikert aratott, és visszaintegettek és mosolyogtak ők is, mire ahol két sávos lett az út, melléjük gyorsítottam és a sisakomhoz emelt kézzel üdvözöltem őket – mondanom sem kell hatalmas sikert aratva! Aztán elhúztam, mivel láttam hogy úgyis el fognak kanyarodni… Hatalmas élmény volt.

Ja, ugyan ez már nem az estéhez tartozik, de megtanultam végre lassan biciklizni. Két hónap kellett hozzá, de sikerült. Ha csak közlekedem, már (az idő 90%-ában) képes vagyok uralkodni magamon, és nem előzök le mindenkit, aki a látómezőmbe kerül, sőt, képes vagyok lazán, akár 20 km/h-val is csorogni a sok-sok belgával együtt… Komolyan, hétfőn egyetem (pontosabban munka, csak ugye a megszokás) után hazafelé még fél nyolckor is biciklisekkel volt tele a város. Néha még most is meg tudok lepődni, mennyire alapvető és magától értetődő közlekedési eszköz itt a kerékpár.