Hétfő este minden dolgom végeztével elérkezettnek láttam az időt, hogy életemben először igazi légiirányítókkal repüljek az FS9-es repülőgépszimulátor játékban. Az előző napokban átrágtam magam a PMDG Boeing 737NG repülőgépének több száz oldalas leírásán, az FMC (fedélzeti számítógép – avagy Flight Management Computer) használati útmutatóján (erről a YouTube-n is megnéztem egy majdnem másfél órás videót), valamint begyakoroltam a repülés közben esetleg előforduló standard eljárásokat (várakozás, stb – ezeket mind az FMC-n keresztül kell vezérelni). Átolvastam az ún. fóniáról szóló dokumentumot is (ami a légiirányítással való angol nyelvű szigorúan szabályozott kommunikációról szól), valamint letöltöttem a repülőterek megközelítési, leszállási, stb. procedúráit tartalmazó térképeit (lásd példának itt van a velencei reptér egyik leszállási térképe).

Ez az on-line repülés úgy néz ki, hogy egy központi szerverre kell felcsatlakozni (ez a VATSIM hálózata), így látja az embert a többi pilóta (egyszerre úgy 500-nál is többen repülnek a világ virtuális légterében), illetve a való életnek megfelelő szektorok felett rendelkező különböző poszton szolgálatot teljesítő légiirányítók is (szervezett keretek között folyik a “valódi” kiképzésük is – az egész szimuláció igen valósághű). Minden navigációs pont, még az időjárási körülmények is a valóságnak megfelelően találhatók meg a játékban (előbbit havonta frissíteni kell, utóbbi az internetről automatikusan és folyamatosan frissül). A valóságnak megfelelő kommunikációs és navigációs frekvenciákra kell állítani a rádiókat, és engedélyezett, előre leadott útvonalakat kell repülni. Az FMC és a repülőgép dinamikája nagyjából 90%-ban (ha nem több) le van modellezve, így tényleg nem gyerekjáték. Az első repülésem Ferihegy és a velencei repülőtér között zajlott (itt meg lehet nézni az adatokat és az útvonalat), nagyjából egy órát töltöttem a levegőben, de beszéltem (egyelőre írásban, miközben a tapasztaltabb, már szóban kommunikáló pilótákat és a légiirányítókat is a headseten hallottam) magyar, osztrák, szlovén és olasz légiirányítással is. Velencében ködben, 900 m-es látótávolság mellett (viszont szinte szélcsendben) landoltam (lásd kép), nagyon nagy élmény volt, úgy csinálni mindent, hogy a légiirányítás radarján minden esetleges hibám azonnal megjelenik.

Ugyan nem 150 ember életéért voltam felelős, de ez már egy érezhető “teher”, amit el kell bírni. A repülés és a leszállás is hibátlanul sikerült, így nagyon boldog, de nagyon fáradt lettem a végére. Aki egy ilyet végigcsinál, az már sejt valamit abból, hogy mennyire nem eseménytelen a pilóták levegőben eltöltött ideje, amikor azt hisszük, hogy ma már mindent megcsinál az autópilóta. Nos, ez nagyon nem így van. Minden tiszteletem a pilótáké (és persze a légiirányítóké). Nagyon jól esett, hogy a virtuális magyar légtérben nagy szeretettel fogadtak (a VACCHUN fórumán), és mindenki meg volt lepve a felkészültségemen (ráadásul találkoztam egy ELTE-s ismerőssel is – kicsi a világ)! Ha egy nap 48 órából állna, erre is lenne időm, de talán hetente egy estén így is tudok majd repülni :-) Bár most szervezem, hogy járjak egyesületbe floorballozni is…