Minden alkalommal igyekszem jó címeket kitalálni a bejegyzésekhez, nos szerintem ez a mostani igazán szuper lett :-) Ha szabad ilyet mondanom… A tegnapi nap valahogy sehogy nem lett az igazi, az oké hogy péntek volt, de nem 13-ika! Na mindegy… Először is voltam mosni (már megint elment egy hét…), közben vettem CD-ket (mert nem, 1 db-ot nem lehet venni, csak ötöt… eszem megáll…), amire ki lehet írni a Linux-ot. Hazaérvén ki is írtam ruha-hajtogatás közben, majd hip-hop nekiestem a telepítésnek. Hip-hop élt is a rendszer, de valami továbbra sem volt oké, nekem meg nem volt kedvem tovább foglalkozni a dologgal és úgy döntöttem, hogy OK, akkor nekem nincs szükségem Linux-ra… Naív gondolat volt… Ugyanis szépen letöröltem a Linux-particiót a merevlemezről (ahogy azt már n-szer csináltam korábban is) és ezután “A” Windows úgy gondolta, hogy ő márpedig (“egyem a drága lelkét…”) nem fog bebootolni (kicsit fura ez így leírva, de talán jobb lenne a “bebútolni”? na ugye hogy nem…). Ok, gondoltam, hát majd legközelebb, így jött egy újraindítás, ami után kissé szívbajközeli állapotba kerültem, mivel továbbra sem éledt fel a Windows… No modom magamban, nem lesz ez így jó… Nagyon nem… De nem estem pánikba (annál ugyanis több kékhalált láttam én már életemben, hogy egy ilyen apróság megrémisszen). Első gondolatom egy Windows helyreállítás volt a telepítő CD-vel, de ezt igen gyorsan elvetettem, mondván nem szeretném a Microsoft módszereire bízni az adataimat. Helyette, mivel azért Linux csak-csak kell az egyetemista élethez, hát gyorsan feltelepítettem még egyszer az Ubuntu-t (azaz a Linux-ot), és kis internetes utánajárás után még a problémáimat is megoldottam (mondjuk 3D effektjeim nem lettek, mert a videokártyám egyelőre feketelistán van stabilitási gondok miatt, de dolgoznak az ügyön…). Viszont a Linux boot-loader-e (“bútlóder” – na erre kérek magyar javaslatot…) visszahozta a Windows-t is, úgyhogy minden újra szép és jó, minden működik. Ekkor volt hajnali egy óra.  (Ilyenkor jön a hangos megvető nevetés, amit főműsoridőben futó műsorokban tábla felmutatásával idéznek elő.) Ekkor érett meg bennem az elhatározás, hogy a következő számítógépem MacBook lesz. Majd, egyszer, ha ez már nem lesz jó és sok pénzem is lesz… (évek kérdése az egész).

• Majdnem elfelejtettem, hogy meghozta a postás a “kis sárga cetlit”, amivel 25-én mehetek is vissza a City Hall-ba, hogy végre befejezzem a regisztrációmat, mint belga lakos. Állampolgárságomat leszámítva igazi belga leszek ;-)

Akkor jöhet is a mai nap. Ez sokkal jobb volt, így olyan érdekes részletekkel nem is tudok szolgálni, mint a tegnapiról… Ma reggel arra keltem, hogy hoppá, kék az ég, süt a Nap. Nem volt más választásom, mint hogy gyorsan összepakoltam, és huss, felültem az első brüsszeli vonatra, majd átszálltam, és egész Waterloo-ig nem is használtam már a lábaimat. Ennek volt egy hátulütője – egyedül mentem :-( Na nem baj, legalább végre mehettem a saját tempómban, ez se rossz, ezen a héten úgyis kicsit már sok is volt a szocializálódásból. Szóval a legszuperebb dolog a Wellington Museum volt (előtte még megnéztem az Église St-Joseph-et), telis tele érdekes rézkarcokkal, metszetekkel, térképekkel, emlékekkel, mindennel. Nem vagyok egy nagy múzeum rajongó, de ez tetszett. Az a fogadó van berendezve, amelyikben a hadvezés a csata előtt és után töltötte éjszakáit, nagyon megéri végigjárni, kb. 1 óra, és tényleg jó. A vezetés meg fülhöz-tartós kütyükkel történik ;-D Nem tudom hogy hívják, olyan, mintha telefonkagylót tartana az ember a füléhez… És a narrátor angolja is nagyon szép és tagolt volt. Pirospont. (A WC-t is teszteltem, nagyon szuper :-D) Ez után szépen elindultam dél felé, szemem előtt célként a Butte du Lion 45 (más források szerint 41) méter magas mesterséges földhalma lebegett, melyről jól belátható az egész csatatér. Az út egyébként az állomástól a halomig a Google Maps szerint 5,9 km, és ez reális is lehet, mert elég túratempóban majdnem 1 órámba tellet a visszaút… No de odafelé szembejött egy kifejezetten gyeplabda felszerelést (és tenisz) árusító sportbolt… Na jó, nem szembejött, de útba esett, és tudtam róla, hogy van ilyen. Hát ha már úgyis arra jártam benéztem :-D Jupííí, shopping!!! Végül vettem egy elég jó TK (ez a márkája) kompozit ütőt (5% Kevlar, 90% Glass Fiber, 5% Carbon Fiber) és egy ütő-táskát (amibe a többi cuccom is belefér). Az ütő a bal oldali képen látható, a zöld az. Ezt most saját keretből fizettem (külön “elszámolást” kell vezetnem, hogy tudjam, hogy a számlámon levő pénzből mennyi a sajátom, és mennyi az ERASMUS ösztöndíj…), így cserébe lemondtam a már betervezett “Spacenavigator” 3D kütyüről. Kütyü helyett sport. Huhh, ide jutottam???  No szóval ez után megnéztem a halomról a kilátást is, meg egy nagy körpanoráma festményt is, ami annyira nem volt jó, mint amire számítpottam. Ez a múzeum nem érte meg az árát – szerintem. Sajnos mindenképpen legalább még a panorámát (mert van ám még más is…) is ki kell fizetni, ha a halomra fel akar menni az ember :-( Azért jó volt, na. Innen gyorsan visszagyalogoltam az állomásra, ahol az aluljáróban először csak furcsán ismerős hangokat hallottam. Aztán hamar leesett, hogy az előttem haladó középkorú (és nem középkori) pár magyar… Sejtettem, hogy vicces szituáció következik, és így is lett, mert a lépcső tetején a pár férfi tagja (érdekes, nem a férfiak szoktak kérdezni, ha útbaigazítás kell…) franciául megkérdezte, hogy ez az irány megy-e Brüsszelbe… Én meg magyarul válaszoltam, hogy igen, ez :-) Lett is nagy derültség (ami egyébként az egész nap időjárására is jellemző volt). Leuven-ben a pont jó megvilágításnak köszönhetően csináltam még pár fotót a könyvtárról, és megmutattam egy spanyol párnak, hogy hol a szupermarket, de más nem történt. A képek közben már fel is mentek a szokásos helyre. Ugye milyen sokat tudok írni másfél napról? Tessék hát kommentet írni, hogy tudjam, elolvastátok :-) Köszi!