Vasárnapra egy bemelegítő csúcstámadást terveztem be, alpesi (pireneusoki) tavakkal és nem túl meredek ösvényekkel. A cél a völgyünk (Vall d’Incles) végében található parkolótól [1840 m t.sz.f.] a Pic de Rulhe [2789 m] megmászása lett volna, azonban 2500 méterről vissza kellett fordulnunk, mert erőteljes viharfelhő-képződés kezdődött, és a mennydörgés az a hang, amit az ember nem szeret a hegyekben hallani.

Kezdetnek azért jó volt (még havat is tapostunk), és a hegyek által körülölelt mélykék tavak is nagyon szépek voltak. Túra-adatok ide kattintva. Ezen a napon túrabotok nélkül másztam, ugyanis a sajátjaim nem fértek be (hosszuk miatt) a bőröndömbe, így azokat Leuven-ben kellett hagynom. Viszont ez volt az utolsó ilyen nap, mivel már annyira hozzá vagyok szokva a botokhoz, hogy azok nélkül egyszerűen nem mozgok olyan magabiztossággal a meredek ösvényeken, ami zavar. Arról nem is beszélve, hogy a térdeimnek sem tesz jót, ha botok nélkül megyek. Szóval kedden reggel vettem kemény 18€-ért egy pár egész jó botot (konkrétan ennyi pénzért egy hétre tökéletesek voltak).

Hétfőre változóan felhős, esős idő ígérkezett, így hegymászás helyett Andorra la Vella (a főváros) és Escaldes megtekintését ütemeztük be. Utóbbi egy hatalmas adómentes bevásárlóközpont érzetét kelti, előbbiben három-négy utca érdemes a megtekintésre, és sajnos még a parlament előtti tér is felújítás alatt állt, így az egyetlen igazi érdekességet sem tudtuk az ideális oldaláról megszemlélni… Mivel időnk volt bőven, átugrottunk Spanyolországba is, és körbesétáltunk La Seu d’Urgell-ben.

Este Steven jóvoltából megismerkedtünk a Bohnanza nevű kártyajátékkal, mely a későbbi estéken is jó kikapcsolódást jelentett. Egyébként Andorrában minden este magunknak főztünk (a főzés főleg Samuel érdeme volt), így lényegében három nap költöttünk annyi pénzt, mint Barcelonában eg este az étteremben…

A hétfő esti hatalmas zuhé (és az utána következő mesés szürkület – lásd fotó az erkélyünkről) után kedden napsütésre ébredtünk, de az északi határon fekvő hegyek folyamatosan párafelhőket eregettek magukból, ahogy az éjjeli csapadék párolgása révén. Ez a nap végre meghozta az első igazi csúcstámadást, a szomszédos völgy (Vall de Ransol) végében található parkolóból [1960 m] másztuk meg a Pic de la Serrera [2912 m] csúcsát, mely a francia határon emelkedik.

Az előző napi cipekedés után (mivel a Canon EOS 7D nem egy pillekönnyű szerkezet) csak a kompakt kamerámat vittem magammal, de így is nagyon szép képek készültek. Az időjárás itt igazán magashegységekbe illő volt, süvítő széllel és sokszor a felhőben, ködben haladva. Samuel erre nem igazán számított, így miközben Steven-en már a polárpulcsi és széldzseki mellett kesztyű és sapka is volt, ő még rövidnadrágban és pár réteg pólóban állta a sarat :)

Ezek után minden nap volt nála is elég meleg ruha… Ennek ellenére elég keményen tűrte a metsző hideget, így azért minden elismerésem, én ilyen felkészületlenség után tuti visszafordultam volna, mintsem hogy fagyoskodjak. A csúcson aztán egymást váltották a napos és felhős időszakok, de a szél az folyamatosan süvített.

Itt végre kitűzhettem a magyar zászlót is, mely a balga társak között kisebb derültséget eredményezett. A kötelező csúcsfotók elkészítése után helyi sajtot és francia kenyeret ettünk, majd desszertnek egy kis csoki következett (ez volt a szokásos hegyi étrendünk).

A kilátás az egész nap folyamán csodálatos volt, és vasárnappal ellentétben itt némi vegetációval is találkoztunk (hegyi virágok, törpefenyők, stb.). Túra-adatok itt. Este senkinek nem esett nehezére elaludni (még a kártyázást is kihagytuk, mivel másnap reggelre extrém korai kelést irányoztam elő).

(Folyt. köv.)