Csütörtökön nagyjából tíz körül kászálódtunk ki az ágyból, és kisebb meglepetésként ért minket, hogy szakadt az eső. Meglepetés azért volt, mert internet nem lévén időjárás előrejelzést csak anyutól kaptam sms-ben (illetve hétfőn a fővárosban a Mac boltban tudtam egyszer saját magam megnézni), és a hét hátralevő felére meleg és napsütés volt a jóslat. Nagyjából tíz perccel ébredés után azonban már sütött a nap, de az eső még vagy fél óráig esett (közben az ég fele már kék volt, csak valahogy a mi völgyünk felett megmaradt az esőfelhő).

Így reggeli után megettük az ebédet is (előző napról maradt – kicsit sokat csináltunk – tészta), majd délután (már tökéletesen derült ég mellett) egy könnyedebb sétára indultunk, amolyan pihenőnap jelleggel. Vasárnaphoz hasonlóan a saját völgyünk (lásd kilátás a szállásunkról az első képen) végében levő parkolóból indultunk [1840 m], és a Port d’Incles a de Fontargenta hágón [2263 m] keresztül a hasonló nevű tavakig mentünk el.

Lazításnak pont megfelelő volt (a GPS-es adatok itt), a tavak (Estanys de Fontargenta) pedig megint csak nagyon szépek voltak, viszont a beígért melegedés helyett igencsak hűvös volt az idő…

Pénteken még egy nagyobb túrával szerettem volna lezárni ezt a szép hetet, ami szerencsére sikerült is, és még egy kis kaland is akadt közben. Egyébként az volt igazán szép Andorrában, hogy minden nap más környezetben túráztunk, volt csupa sziklás vidék, füves mezők, virágos völgyek, szürke sziklák, vörös sziklák, éles csúcsok, lapos tetők, minden. És az időjárás is változatos volt, de általában a jó kirándulóidő keretein belül (csak egy nap volt, amikor nem húztunk túrabakancsot). Na de vissza az utolsó napra.

Mivel az ország északi és nyugati felében már koptattuk a turistautakat, elérkezett az idő a déli határszél meghódítására. Kiindulási pontnak az el Grau Roig sícentrum hatalmas (és nyáron igen üres) parkolóját választottam [2110 m]. Egy kis kapaszkodó után először át kellett jutnunk egy számtalan kis tavat rejtő völgyön, mely régebben gleccservölgy lehetett.

Ezután egy kicsi, de meredek szerpentin (lásd az alábbi képeket) leküzdése után jutottunk a csúcsra vezető gerincre (ahol egyesek – azaz én – órákat töltöttek fotók készítésével, továbbá látni lehetett a Pireneusok legmagasabb csúcsát is, valamint Andorra pár nappal korábban meghódított legmagasabb pontját is).

Innen könnyű – de lélegzetelállító – séta vezetett a gerincen meredező hegyes sziklák között a kissé hosszú nevű Pic del Pessons o del Gargantillar [2864 m] csúcsára.

Itt a szokásos zászlós csúcsfotózás és ebéd után (gyönyörű felhőtlen, napsütéses, meleg időben, majdnem szélcsendben) kis kitérőt tettünk Spanyolország felé.

Északkeleti irányban leküzdhetetlennek éreztük a gerincet (fenti kép jobb oldala), ezért úgy döntöttünk, hogy a Pas Alt de Ríbuls-on keresztül kis kitérőt teszünk és leereszkedünk egészen a Estanys de Montmalús tavakig [2440 m].

Nos a leereszkedés az igen érdekes volt, ugyanis jelek és ösvény az megint nem volt, így néhol ember nagyságú sziklákon keresztül (a fenti képen Steven az egyetlen lankásabb részen halad éppen, máshol is hasonló kövek voltak, csak épp durván lefelé), néhol keskeny hasadékokon át jutottunk le a tóhoz.

Bazi nehéz volt, de a látvány menet közben mindenért kárpótolt – mindannyian egyet értettünk abban, hogy megérte ezt az “utat” választani. Arról nem is beszélve, hogy a tó maga is nagyon kellemes volt, Samuel még egy kis patakot is feldúzzasztott :)

Innen a nem sokkal korábbi lejtmenetnél jóval enyhébb emelkedő vezetett fel a Collada de Montmalús hágóig [2707 m]. Itt csak a tűző nap és a relatíve nagy meleg jelentett kisebb nehézséget (szerencsére napolajunk még mindig volt).

Végül részben a nap elején már megismert úton, a sípályák között sétálltunk vissza a parkolóhoz. Ide azért télen is szívesen eljönnék, mert az egész ország egy nagy sícentrum, végeláthatatlan sípályákkal… (A túra GPS-es adataiért klikk ide.)

Este még egy utolsó kártyázást csaptunk, aztán összepakoltunk, és másnap hazarepültünk (mármint Belgiumba haza) a barcelonai reptérről (lásd lenti kép – imádom a csillogó reptereket :D). Mi más is fogadhatott volna minket, mint eső :) Szerencsére Steven édesapja hazáig fuvarozott, így tizenegy körül már itthon is voltam.

Azt nem tudom, hogy mikor lesz on-line az összes (vagy legalább egy válogatásnyi) kép, de sok dolgom van, és még tavaszi képekkel is adós vagyok. Egyelőre tessék beérni ezzel, ami itt van. Szüleimnek köszönöm a szállás felajánlását, nagyon élveztük ezt a hetet!