Még a nyaralás előtti hétvégén szombaton voltam (kicsit több, mint) 200 km-t tekerni, ez (Ti’ Light Classic) volt a második szervezett esemény, amin részt vettem belga földön. Nagyon jó volt, csak az Tienen-ből hazafelé amikor már egyedül kellett tekernem, bazi erős volt a szembeszél… Az ember azt hihetné, hogy Belgiumban nem lehet szignifikáns szintemelkedést összehozni, erre ez a túra a maga 12 számozott emelkedőjével elég szépen rácáfolt. Megmásztuk többek között a Vallon körverseny által is érintett Côte de Ben Ahin-t (átlag 6% emelkedés 2,5 km-en), a Côte de Haut Bois-t (9% 1,2km) és a Côte de Namèche-t (5% 2,2km). A legutóbbi hasonló túrához képest sokkal jobb átlagot produkáltam, ami lehetett volna még gyorsabb is, ha sikerül a második és harmadik frissítő pont után kevésbé csiga tempójú csoportokat kifogni. A vallon táj gyönyörű volt, így ilyen szempontból is nagyon élveztem az eseményt. Mezőnyben tekerni pedig egyszerűen imádok! Ez volt az eddigi legjobb (országúti) bringán töltött napom. Az meg hogy 4€-ért ilyen színvonalas ellátást nyújtanak, az szinte hihetetlen. Mindhárom ellenőrző ponton korlátlan étel (sütik, banán, energiaszeletek) és ital (izotóniás italok) fogyasztás volt! A jó időnek köszönhetően a résztvevők száma is rekordot döntött (2530 fő).
Fél hét kemény munka után szerda este Steven és Samuel (Steven ismerőse) társaságában Barcelonába repültem, ezzel megkezdve a másfél hetes nyaralásunkat. Hotelünk száz méterre volt a reptéri busz központi végállomásától, így a hajnali egy óra körüli érkezés ellenére igen hamar ágyba kerültünk. A csütörtököt és a pénteket Barcelona felfedezésével töltöttük.
Az idő a csütörtök esti vihart leszámítva tökéletes volt, bár nekem már egy kicsit meleg… Most nekikezdhetnék felsorolni, miket láttunk, de fölösleges, mert lényegében mindent megnéztünk, amit a katalán fővárosban érdemes. Láttuk az összes híres épületet, parkot, olimpiai negyedet, tengerpartot, főutcákat, modern épületeket – lényegében tényleg mindent (belülről azonban csak a Miró kiállítást néztük meg). A Sagrada Família elég sokat veszít értékéből a még mindig tartó (és talán soha véget nem érő) építkezés miatt, de ha egyszer elkészül, és végre lebontják a toronydarukat, akkor visszamegyek, és csinálok egy normális fotót is :)
Esténként étteremben ettünk, tipikusan katalán és spanyol fogásokat (ettem kagylót és mini polipot is – többek között). A csütörtöki vihar átvészelése után éjfélkor még az iPhone 4 értékesítésének kezdetét is láthattuk (hosszú sorokkal a helyi mobilszolgáltató üzlete előtt), miközben a közeli vendéglő teraszán söröztünk. Mivel egyébként az egész városban lehetetlen egy – belga mércével nézve – normális bárt találni, így elhatároztuk, hogy majd ha sok pénzünk lesz, akkor alapítunk egy belga sörbár láncot, amit igyekszünk olyan szintre fejleszteni, ahol most pl. a Starbucks van. Csak minőségibb lesz (ezt a belga sör eleve szavatolja).
Szombat délben (kisebb bevásárlás, és az iPad megtapogatása után) átvettük a bérelt autót, és Európa legmagasabban fekvő országa felé vettük az utat. Odafelé útba ejtettük Montserrat apátságát is. Maga az épületegyüttes szép, de a köré épített “modern” fogadóépületek és hasonlók annyira rondák, hogy az már fáj.
Az apátság fölé tornyosuló különleges sziklaalakzatok pedig egyenesen lenyűgözőek. Még a valószínűleg mágikus erővel bíró szobrot is megtapogattuk a templomban ;) Továbbá idáig bírtam Andorra térkép nélkül, és a szuvenír-boltban be is szereztem a legfrissebb túratérképet.
Amint átléptük Andorra határát, rászabadultunk az utolsó még nyitva tartó szupermarketre. Az egyetlen baj az ország hasonló boltjainak többségével, hogy az olcsó alkoholon és dohányárun kívül nem sok normális élelmiszert tartanak. Azért pl. a csokoládét is elég olcsón mérték, egy 400g-os Toblerone-t potom 3€-ért adtak, így marha lettem volna nem betárazni az előttünk álló hétre. A szállás elfoglalásával akadt némi apró probléma, konkrétan mire odaértünk (este 9 körül), már nem volt senki sem a recepción. Persze nem estem pánikba, és még mielőtt a vészhelyzetekre otthagyott telefonszámot tárcsáztam volna, valamiért az a megérzésem támadt, hogy – mint a filmekben – talán a postaládában vár ránk valami ;) Így is volt, egy apunak címzett levélben ott várt ránk az apartmanunk száma és kulcsa. Mivel másnap késő délelőttig még jó időt mutattak az időjárás-előrejelzések, így egy gyors spagetti után el is tettük magunkat másnapra… (Folyt. köv.)