Csütörtökön nagyjából tíz körül kászálódtunk ki az ágyból, és kisebb meglepetésként ért minket, hogy szakadt az eső. Meglepetés azért volt, mert internet nem lévén időjárás előrejelzést csak anyutól kaptam sms-ben (illetve hétfőn a fővárosban a Mac boltban tudtam egyszer saját magam megnézni), és a hét hátralevő felére meleg és napsütés volt a jóslat. Nagyjából tíz perccel ébredés után azonban már sütött a nap, de az eső még vagy fél óráig esett (közben az ég fele már kék volt, csak valahogy a mi völgyünk felett megmaradt az esőfelhő).

Így reggeli után megettük az ebédet is (előző napról maradt – kicsit sokat csináltunk – tészta), majd délután (már tökéletesen derült ég mellett) egy könnyedebb sétára indultunk, amolyan pihenőnap jelleggel. Vasárnaphoz hasonlóan a saját völgyünk (lásd kilátás a szállásunkról az első képen) végében levő parkolóból indultunk [1840 m], és a Port d’Incles a de Fontargenta hágón [2263 m] keresztül a hasonló nevű tavakig mentünk el.

Lazításnak pont megfelelő volt (a GPS-es adatok itt), a tavak (Estanys de Fontargenta) pedig megint csak nagyon szépek voltak, viszont a beígért melegedés helyett igencsak hűvös volt az idő…

Pénteken még egy nagyobb túrával szerettem volna lezárni ezt a szép hetet, ami szerencsére sikerült is, és még egy kis kaland is akadt közben. Egyébként az volt igazán szép Andorrában, hogy minden nap más környezetben túráztunk, volt csupa sziklás vidék, füves mezők, virágos völgyek, szürke sziklák, vörös sziklák, éles csúcsok, lapos tetők, minden. És az időjárás is változatos volt, de általában a jó kirándulóidő keretein belül (csak egy nap volt, amikor nem húztunk túrabakancsot). Na de vissza az utolsó napra.

Mivel az ország északi és nyugati felében már koptattuk a turistautakat, elérkezett az idő a déli határszél meghódítására. Kiindulási pontnak az el Grau Roig sícentrum hatalmas (és nyáron igen üres) parkolóját választottam [2110 m]. Egy kis kapaszkodó után először át kellett jutnunk egy számtalan kis tavat rejtő völgyön, mely régebben gleccservölgy lehetett.

Ezután egy kicsi, de meredek szerpentin (lásd az alábbi képeket) leküzdése után jutottunk a csúcsra vezető gerincre (ahol egyesek – azaz én – órákat töltöttek fotók készítésével, továbbá látni lehetett a Pireneusok legmagasabb csúcsát is, valamint Andorra pár nappal korábban meghódított legmagasabb pontját is).

Innen könnyű – de lélegzetelállító – séta vezetett a gerincen meredező hegyes sziklák között a kissé hosszú nevű Pic del Pessons o del Gargantillar [2864 m] csúcsára.

Itt a szokásos zászlós csúcsfotózás és ebéd után (gyönyörű felhőtlen, napsütéses, meleg időben, majdnem szélcsendben) kis kitérőt tettünk Spanyolország felé.

Északkeleti irányban leküzdhetetlennek éreztük a gerincet (fenti kép jobb oldala), ezért úgy döntöttünk, hogy a Pas Alt de Ríbuls-on keresztül kis kitérőt teszünk és leereszkedünk egészen a Estanys de Montmalús tavakig [2440 m].

Nos a leereszkedés az igen érdekes volt, ugyanis jelek és ösvény az megint nem volt, így néhol ember nagyságú sziklákon keresztül (a fenti képen Steven az egyetlen lankásabb részen halad éppen, máshol is hasonló kövek voltak, csak épp durván lefelé), néhol keskeny hasadékokon át jutottunk le a tóhoz.

Bazi nehéz volt, de a látvány menet közben mindenért kárpótolt – mindannyian egyet értettünk abban, hogy megérte ezt az “utat” választani. Arról nem is beszélve, hogy a tó maga is nagyon kellemes volt, Samuel még egy kis patakot is feldúzzasztott :)

Innen a nem sokkal korábbi lejtmenetnél jóval enyhébb emelkedő vezetett fel a Collada de Montmalús hágóig [2707 m]. Itt csak a tűző nap és a relatíve nagy meleg jelentett kisebb nehézséget (szerencsére napolajunk még mindig volt).

Végül részben a nap elején már megismert úton, a sípályák között sétálltunk vissza a parkolóhoz. Ide azért télen is szívesen eljönnék, mert az egész ország egy nagy sícentrum, végeláthatatlan sípályákkal… (A túra GPS-es adataiért klikk ide.)

Este még egy utolsó kártyázást csaptunk, aztán összepakoltunk, és másnap hazarepültünk (mármint Belgiumba haza) a barcelonai reptérről (lásd lenti kép – imádom a csillogó reptereket :D). Mi más is fogadhatott volna minket, mint eső :) Szerencsére Steven édesapja hazáig fuvarozott, így tizenegy körül már itthon is voltam.

Azt nem tudom, hogy mikor lesz on-line az összes (vagy legalább egy válogatásnyi) kép, de sok dolgom van, és még tavaszi képekkel is adós vagyok. Egyelőre tessék beérni ezzel, ami itt van. Szüleimnek köszönöm a szállás felajánlását, nagyon élveztük ezt a hetet!

Szerda volt az ország legmagasabb pontjának meghódításának napja, egyben életem eddigi legszebb és legkalandosabb mászásának dátuma (ugyan a nehézség, a teljes szintemelkedés, a legnagyobb tengerszint feletti magasság és a táv is kisebb volt, mint a svájci Haute Cime két évvel ezelőtti megmászásának alkalmával). A túra GPS-es adatai itt.

Tekintettel az előttünk álló kihívásra és a késő délután potenciálisan megjelenő záporokra, 6:30-ra állítottuk be ébresztőóráinkat, és 7:00-kor el is hagytuk a szállást (és mivel legmagasabb csúcs, így megint a Canon EOS 7D-t cipeltem magammal, hogy méltó legyek a hegy nagyságához – de ez volt az utolsó alkalom, a későbbi napokon már csak a kompakttal fotóztam túrázás közben).

8:00 körül a start előtti utolsó nagyobb településen (la Massana) szereztük be a kenyeret (benzinkúton árultak csak pékárut, de az friss volt, a helyiek is oda jártak) és egy gyors reggeli után 8:30-kor indultunk neki Arinsal utolsó parkolójából [1570 m]. Innen kezdetben erdőben, majd törpefenyők között meredek kapaszkodó vezetett egészen a Refugi de Coma Pedrosa-ig (menedékház tökéletes porcelán WC-vel [2266 m]).

Itt kisebb szünetet tartottunk (ámulatos panoráma az előttünk álló útra és a Coma Pedrosa tömbjére, valamint az alatta elterülő zöld völgyre). Az időjárás tökéletes volt; a mélykék eget egyetlen fehér pamacs sem szennyezte be, így rendesen fogyott naptejes tubusaink tartalma.

Két kisebb tó érintése után érkeztünk el a csúcsra vezető meredek, éles sziklák által alkotott keskeny gerincre, melyen még jó 300 méternyi szintemelkedést kellett leküzdenünk a csúcsig. Szokás szerint mindhárman saját tempónkat követtük, és időnként bevártuk egymást – nekem azért a botokkal elég erőteljes helyzeti előnyöm volt, de lényegében mindhárman hasonlóan bírtuk az emelkedőket.

Az akkor éppen kietlen Pic de Coma Pedrosa [2942 m] csúcsra végül 13:10-kor értünk, pár perccel egy népesebb baszk csoport előtt, így mikor ők is megérkeztek, kölcsönös csúcsfotózásba kezdtünk. A kilátás csodálatos volt, azért Franciaország felé szokás szerint volt pár felhő, de a korábbi napokkal ellentétben alig volt szél.

Ezzel teljesítettük is a legfontosabb célt, és kitűztük a magyar lobogót Andorra legmagasabb pontján :D A szokásos ebéd elfogyasztása (bagett, Nutella és sajt) után egy jóval meredekebb ösvényen hagytuk el a csúcsot (még jó hogy felfelé nem azon mentünk), majd egy kisebb hágón keresztül ereszkedtünk le északnyugat felé.

Na az volt ám meredek és keskeny, még nekem a botokkal is figyelnem kellett, nemhogy a többieknek mindenféle támasz nélkül. (Azért senki nem esett kétségbe.)

Innen kezdődött a nap kalandos része, ugyanis nekünk egy idő után el kellett volna mennünk egy ÉÉK felé leágazó ösvényen, de az sehogy sem volt ott (sem koordináták szerint, sem a szintvonalak szerint), ahol a térkép szerint lennie kellett volna (a sztorihoz hozzá tartozik, hogy itt már spanyol felségterületen jártunk, illetve hogy a térkép “csak” 1:40000 léptékű volt).

Márpedig más megoldás nem volt, vissza kellett jutnunk a hegylánc másik oldalára, ahova csak két út vezetett: a meredek ösvény, ahonnan jöttünk (és ahova eszünk ágában sem volt visszakapaszkodni), illetve a Collada dels Estanys Forcats hágó [2743 m], amihez ÉÉK felé kellett volna ösvénynek lennie. De nem volt. Legalábbis semmiképpen sem ott, ahol lennie kellett volna, és nem volt turistajelzésekkel sem jelezve (szerintem ez kimeríti a “nem volt” fogalmát – utólag megnéztem, és a Google Earth műholdképein látszik az ösvény ott, ahol a térkép szerint lennie kellene, de az a felvétel nem idei, és biztosíthatom a kedves olvasót, hogy ott most nem volt semmi, csak kőomlások). Mivel én voltam a csoport vezetője (és a Map Man), így nekem kellett megoldást találnom a problémára. Először is a térkép kis felbontása miatt nem voltam meggyőződve arról, hogy a jobb kéz felé emelkedő hágó az, amire nekünk szükségünk van, így kisebb kört kellett “futnom” ahhoz, hogy ezt 100% biztonsággal ki tudjam jelenteni. Ezt kissé megnehezítette, hogy a GPS szerint nem ott voltunk, ahol a térkép szerint lennünk kellett volna, de szerencsére hamar ráéreztem, hogy valószínűleg a térkép koordináta-hálója más rendszerben lett feltüntetve, mint ami az én GPS-emen akkor (és mindig) be volt állítva. Konkrétan ez volt a helyzet, a térkép European 1950 dátum szerint készült, míg a GPS a standard WGS 84-es rendszerre volt állítva. Így átállva a kőkori European 1950-re egyből a térképpel megegyező koordinátákat kaptam – viszont ösvény az továbbra sem volt.

Nem volt hát más választás, mint elindulni a hágó irányába és megtalálni a legegyszerűbb utat. Egy idő után világossá vált, hogy jó helyen haladunk, ugyanis a hófoltokban lábnyomokat találtunk, és az “út” mellett néhol emberek által rakott kis kőhalmok mutatták az utat. A hágóba felérve aztán a csodálatos kilátás mellett végre egy friss jelzés is fogadott minket.

Ennyire életemben én még turistajelzésnek nem örültem, egy fotó kedvéért még pápai csókkal is illettem ;) (A képért köszönet Samuel-nek!)

Innen lefelé már nem volt “kaland”, volt viszont csodálatos táj, tavakkal, hófoltokon való átkeléssel, füves legelőkkel és vízesésekkel. Annyira szép volt, hogy jobb is, ha nem pazarlom a szavakat, beszéljenek helyettem a képek:

Ismét láttunk legelésző lovakat is – az Alpokkal ellentétben itt nem a tehén a divet :) Gyönyörű nap volt, 18:30-ra értünk vissza a parkolóba. Másnapra kisebb pihenést és az ébresztőórák mellőzését terveztük be – nagy egyetértésben.

(Folyt. köv.)