Three 500g boxes of the very best Belgian chocolates (pralines) from Neuhaus, Godiva and Leonidas. Stay tuned for detailed posts covering all the brands one by one! | Három fél kilós doboz ínycsiklandozó, minőségi belga pralinét találtam ma reggel az asztalomon (a három legnevesebb csokikészítő cégtől érkeztek: Neuhaus, Godiva és Leonidas). Egyelőre még érintetlenek, de a hét folyamán “igyekszem” majd mindegyiket megkóstolni, és bemutatni :)
A jó eladó a vásárló kedvében jár. Köszön, érdeklődik, hogy segíthet-e, de nem tolakodó módon (figyelem, testbeszéd). Nem akar feltétlenül okosabb lenni a vásárlónál – ha kell, képes a háttérben maradni, de ha úgy hozza a szükség, készségesen és lelkiismeretesen segít. Távozásnál köszön, további jó napot, vagy kellemes hétvégét kíván. Ha a “jó eladóval” hoz minket össze a sors, kellemes szájízzel távozunk az üzletből – attól függetlenül, hogy vásároltunk-e valamit, vagy hogy megtaláltuk-e amit kerestünk.
A rossz eladó ennek szöges ellentéte. A vele való találkozás után – akaratlanul – még a legnyugodtabb vérmérsékletű ember is elképzeli, ahogy a “rossz eladó” torkán egyenként lenyomja az árukészlet minden egyes nem fogyasztásra szánt elemét. Értelemszerűen keresztben.
Ma volt szerencsém mindkettővel találkozni, szerencsére rossz eladó – jó eladó sorrendben, így nem kellett idegnyugtatót (tömény csokoládé) bevennem, amikor hazaértem. De a feketelistámra ma felkerült egy bolt. Közvetlenül a buszvezető mögé, aki tegnap vacsora és falmászás között majdnem kilapított… Ugyanis épp hazafelé tartottam (értelemszerűen két keréken) az étteremből, amikor a drága sofőr nem igen vette számításba, hogy ha azzal a böhöm busszal jobbra kanyarodik és nem tartja meg a megfelelő távolságot a biciklisávtól, akkor bizony a kanyarban jelentősen rá fogja húzni szegény bringásokra a soktonnás jármű közepét. Nem is kifejezetten az én, de inkább az ő szerencséje, hogy velem volt dolga, mert már amikor megláttam magam mellett a buszt, beindult a Balkán-reflex és felkészültem rá, hogy ha esetleg a kanyarban nem figyel, akkor valahogy el kell hagynom az aszfaltot. És persze nem figyelt, úgyhogy amint elindult felém a busz közepe és elkezdte betakarni a biciklisávot, akkor jobb lábbal reflexből kilépés az SPD-ből, talajfogás és bringástól felugrás a járdaszigetre… Csak azt nem tudom akkor mi lett volna (pontosabban, tudom: szalagcím), ha nem a budapesti közlekedési morálon edződött srác, hanem egy tősgyökeres belga van a busz mellett… Viszont a mászás jó volt, meg utána a dumálás és sörözés is (Achel Bruin – nem lesz a kedvencem…), csak kicsit sokáig tartott :) Szerdán mindenki papírkutya volt, és nem jöttek focizni (az esőben), viszont csütörtökön pont a gyeplabdára állt el az égi “áldás”, úgyhogy az szuper volt! Holnap pedig itt a Mikluás – én már megtettem az előkészületeket ;D Ja, és a Belga Királyi Meteorológiai Intézet közleménye szerint az idei ősz volt a második legmelegebb a feljegyzések kezdete óta! Éreztük, jó volt. De most már hideg van…
Mielőtt rátérnék a vezércímre, szólnék pár szót a péntek estéről és a szombatról is. Szóval a munkahét lezárásaként elmentünk a Domus-ba. No nem a bútoráruházba, hanem az egyik legkellemesebb, ráadásul füstmentes pub-ba, ahol mindennek tetejébe nem csak inni, de enni is lehet – valahol félúton vagyunk tehát az ivó és az étterem között. Mivel valamilyen csoda folytán a hónap során jóval a személyes költségvetésem élelmezési irányszáma alatt maradtam (hihetetlen módon a csokoládé címszó alatt növekvő oszlop is messze maradt a diagram tetejétől), így kicsit el is engedhettem magam. Na de a lényeg a következő: nyolckor nekiestünk az ételnek, kilenc körül pedig miután végeztünk, rendeltünk egy kör sört (Grimbergen Cuvee de l’Ermitage) – ekkor érkezett meg Roy. Lévén ő sem evett még az este, amíg mi söröztünk, ő egy hatalmas oldalast fogyasztott el igen jóízűen. Viszont a hús látványa és illata annyira ínycsiklandozó volt, hogy Jonas nem is bírta tovább, és leintette az első felénk járó pincért egy sima porcukros gofriért (wafel). Figyelem, nemzeti ételről van szó. Szóval mire Roy végzett a hússal, megjött Jonas gofrija, valami isteni illattal… Ez van amikor nem egyszerre esznek az emberek, bármennyire is jóllaktunk már, az illatok miatt újra és újra megkívántunk valamit. Szóval mi is rendeltünk valami desszertet – így esett, hogy hozzájutottam életem (eddigi) legjobb gofrijához. És most ugyan az előző posztot ismételem, de a meleg cseresznyeöntet gyönyörű egész cseresznyékkel, plusz két öklömnyi kupac tejszínhab megszórva csokoládéreszelékkel annyira jó volt, hogy az leírhatatlan. Már az illat, ami akkor csapott meg, mikor a pincér letette elém a tálat, már az mennyei volt! Hát még az íze… És miután már mindannyian gurultunk a vacsorától, még átmentünk egy bárba és megittunk egy-két koktélt mielőtt eltettük volna magunkat másnapra. Nem semmi egy kulináris este volt.
Szombatra egy pár új teremcipő vásárlását terveztem, mert a régi oldalán sajnos már mind a bal, mind a jobb kislábujjam kikandikál :D Viszont más típus szóba sem jöhet, csak az Adidas Stabil S szériája (járt utat a járatlanért ugye…), amit mint kiderült, nem olyan könnyű itt helyben beszerezni. Olyannyira nem, hogy nem is sikerült :( Pedig öt sportboltban próbálkoztam, és összesen egy helyen volt nekik, de csak 43-as méret. Akkora lábam pedig utoljára az előző évezredben volt. Pedig már örültem, amikor megláttam a polcon… Szóval cipő nélkül maradtam, hétvégén majd valószínűleg elugrom Brüsszelbe és keresek egy rendes Adidas boltot. Hmmm… most látom hogy nincs is rendes Adidas bolt egész Belgiumban?!? Csak egy Adidas Originals bolt Antwerpenben – ez röhej. Bezzeg Budapesten két központi nagy sportboltjuk is van (Váci út és Váci utca) – meglepő fordulat. (Szerencsére edzőpólót nem volt ilyen nehéz szerezni.)
No és akkor jöjjön a vasárnap. Ugyanis a hétvége várva várt eseménye egy kispályás (3+1 játékos, 8 fős keret) floorball kupa volt a fővárostól nyugatra fekvő Denderleeuw-ben. Azért ott, mert az ország floorball-csapatainak jelentős része abban a régióban található. Mivel rajtunk (Leuven United) kívül minden csapat a bajnokságból (felnőtt vagy U18) érkezett, így nem nehéz kitalálni, hogy nem mi vertük végig a mezőnyt… (A kapusunk pl. több mint tíz éve védett utoljára.) Rajtam kívül sajnos nálunk nincs senki, aki akárcsak megütötte volna a többi csapat szintjét. Sem gyorsaságban, sem technikában (utóbbi Wolfgang-ra azért nem igaz). Egyedül pedig nem lehet meccset nyerni. Így is lényegében az öt 2×10 perces meccsből maximum tíz percet töltöttem a cserepadon, amikor pedig a pályán voltam akkor többet futottam mint az összes többi játékosunk együttvéve. Persze ez nem ellenük szól, csak ténymegállapítás. De hát igazi edzések nélkül nem lehet igazi csapatokkal versenyezni. Szerintem a Diamonds nagy valószínűséggel döntőt játszott volna ezen a tornán. Még akkor is, ha én is ugyanannyit vagyok a pályán, mint amyennyit valójában voltam :D Fontos saját magunk reális értékelése is, mert azért a torna teljes mezőnyében nem én voltam a sztárjátékos. A pontos eredményeket nem is tudom, csak hogy összesen kilenc gólt lőttünk, amiből négyet én termeltem (plusz számos kapuvas és kihagyott ziccer… – ugye az edzéshiány). Emellé kaptunk vagy negyvenötöt… De ez a realitás. Tényleg annyira akartam, annyit rohantam és harcoltam, hogy a nagyedik meccs második félidejében (a harmadik és negyedik mérkőzésünk között nem volt szünet, szóval nagyjából fél órája folyamatosan pályán voltam) egy hirtelen irányváltásba begörcsölt a vádlim, és mivel a spori volt hozzám legközelebb, őt kellett megkérnem – a földön fetrengve – hogy feszítse vissze a lábfejemet, a csapattársaimat meg hogy vonszoljanak a palánkon kívülre (mivel a futó-óra miatt mihamarabb folytatniuk kellett a játékot)… Szerencsére volt egy teljes óra a 9-10. helyért lejátszandó utolsó meccsünkig, így nyújtással és masszírozással sikerült játékra alkalmas állapotba hoznom magam, de azért közel sem voltam 100%-os, így sajnos 5:4-re kikaptunk :( De – összességében – a többieknek mindenképpen nagyon hasznos volt ez a torna, mert itt végre láthatták, hogy mekkora különbség van a mi vasárnaponkénti játékunk, és “rendes” csapatok teljesítménye között. Olynnyira sokkolta őket a különbség, hogy az utolsó meccsünk előtt ők kérték, hogy mostantól lehetőleg a vasárnapi időnk felében rendes edzést tartsunk! Azért ez szerintem nem rossz ;) És ugyan még semmi sem biztos, de lehet hogy egy rendes csapatban is játszani fogok – ha lesz valami hír, akkor majd úgyis megírom. Ja, és a slusszpoén: vasárnap reggel szólt az ébresztőórám, én pedig lazán lenyomtam és aludtam tovább, pedig direkt állítottam be 8:00-ra, hogy a 9:30-as találkozóig még bőven legyen időm borotválkozni, enni és összepakolni – mindenzt nyugodt tempóban. Nos, el lehet képzelni mit éreztem, amikor 9:10-kor felriadtam (azon kívül, hogy először azt sem tudtam mennyi az idő, és hogy nem késtem-e már rég el)… Még jó, hogy odafelé megálltunk egy boltnál, a sportcsarnokban pedig árultak hot-dog-ot, különben éhen haltam volna. Hát ennyi volt mostanra a sztori, részvétem annak, aki ezt hősiesen végigolvasta :D
Mondják sokan, nyelvében él a nemzet. Ezzel részen egyet is tudok érteni, hiszen magam is tapasztalom, hogy hiányzik az anyanyelvemen való verbális kommunikáció, mert hiányoznak a szavak, hiányoznak a mondatok, hiányoznak a hangsúlyok, a lüktetés, minden. Néha – általában mikor a mosodában úgysincs más dolgom – előveszem Márait, és hagyom hogy daloljon. És akkor gyönyörűen szól a magyar nyelv, ékesen, választékosan, különlegesen…
Angolul bárkivel meg tudom értetni magam, gond nélkül és relatíve mívesen tudok számtalan témakörben társalogni – no nyelvtanilag néha nem teljesen helyesen (ez a két szó is milyen szépen szól, nem igaz?), de vannak dolgok, melyeket nem tudnék más nyelven elmondani, mint a sajátomon. Ezért is gondolom mostanában azt, hogy maga a magyar nyelv az, ami magyarrá tesz. És erre a magyarságra mindig büszke lehet az ember, és ez mindig is egyedi lesz bennünk. Mégha soha sem fogom pontosan tudni, mit is írunk “j”-vel és mit “ly”-nal… És midig örömöt fog okozni, amikor egy hivatalban, vagy egy levél címzésében nem hagyják le az ékezeteket a nevemről. Apró dolgok ezek, de ezekben az apróságok nekem igenis fontosak.
Ugyan a bejegyzés érdemi mondanivalója itt véget is ért, de a személyes dilemma csak most következik. Ugyanis ha nyelvében él a nemzet, akkor utóbbi megismeréséhez előbbi elsajátítása feltétlenül szükséges. Namármost, én igyekszem mindent megtenni, hogy beilleszkedjek a belgák közé, mert ezt fontos dolognak tartom, ha már négy évet fogok itt eltülteni. Utánanéztem a történelemnek, földrajzak, hírességeknek (néha a belgák is meglepődnek, mennyi mindent tudok az országról), elmélyedek a belga csokoládék és sörök világában (mégha nem is vagyok nagy sörpárti – és akkor most finoman fogalmaztam), belga hírportálokat olvasok, nem keresem más magyarok társaságát (pedig tudom hogy nem én vagyok a városban az egyetlen), stb. És ezeket a dolgokat a belgák nagyra értékelik. Viszont a holland nyelvvel gondjaim vannak. A kezdeti lelkesedésem már nincsen sehol sem. Igazából a bajok fő forrása az, hogy nincs időm gyakorolni, és így nem lehet haladni. Ráadásul ez a magántanáros kiscsoportos módszer nekem nem fekszik annyira, a klasszikus “építkezzünk a nyelvtanra” stílus valószínűleg jobban bejönne, de ahhoz is idő kéne. Nem is kevés. Munka után pedig még ha van is erőm vagy időm (ritka eset, mostanában extrém ritka, mert vagy valami sport van, vagy szocializálódás – értsd: vacsora, sörözés, közös program, stb. -, de ez az időhiány azt hiszem a blogbejegyzések gyakoriságán és mélységén is érezhető…), akkor nagyjából minden mást jobban kívánok, mint “tanulni”. És igen, az élet szüntelen tanulás, de úgy érzem ebből most nem kérek. Hiszen a mostani munkám is tanulás, új módszereket kell elsajátítanom, új programnyelven kell szkripteket írnom, új akadályokkal kell megkűzdenem, minimális segítséggel. Mindenzt heti öt napon napi 7 óra 36 percben (éljen a 38 órás munkahét). Így nem csoda, hogy munkaidő után nem tanulni szeretnék, hanem az életet élvezni. Legyen az falmászás vagy életem legfinomabb gofrija meleg cseresznyeöntettel és csokireszelékkel meghintett tejszínhabpiramisokkal, vagy egy jó film, egy jó beszélgetés, bármi. És a helyzet az, hogy nem vagyok rákényszerülve arra, hogy megtanuljak hollandul, az Intézet munkatársainak fele külföldi, a csillagászat nyelve meg egyébként is az angol, így néha még a belgák is angolul beszélnek egymás között, mert úgy egyszerűbb… Így egyre inkább időpocsékolásnak tartom azt a heti egy vagy két másfél órás nyelvórát, ami ráadásul ki is zökkent a munkából… És egyáltalán nem az alkalmankénti 20€-t sajnálom, hanem az időt. Ráadásul tudom, hogy az angolom is messze van a tökéletestől (néha azért magam is megbotránkozom, miket mondok…), és nem négy évembe tellett elérni ezt a szintet… Beszéltem belgákkal is ezekről a gondjaimról, és van aki azt mondja, hogy még ne hagyjam abba, van aki viszont tök feleslegesnek tartja a holland nyelvtanulást… Nem tudom, pontosabban a fentiek ismeretében gondolom mindenki érzi, hogy nagyon is tudom, mit szeretnék… Mindent egyszerre nem lehet. Nekem is csak 24 óra egy nap. Szóval tessék, lehet érvelni, hogy miért ne hagyjam abba, bár szerintem felesleges. (A Google Translate pedig eszméletlenül jól működik hollandról angolra…) Az egyetlen érv egy belga barátnő lenne. Bár valószínűleg akkor is tanárt váltanék ;)
A múlt héten nem sokat tudtam “dolgozni”, mert az idő nagy részét az adminisztrációs teendők vitték el. De végre nagyjából minden el van rendezve. Először is mivel már másfél hónapja vártam a városháza (City Hall) levelére, ami a belga címem regisztrálásához kell, meguntam a várakozást, és hétfőn bementem verni az asztalt. Ennek eredménye az volt, hogy keddre kaptam időpontot, mikor is mindent el is rendeztünk. Mivel az EU állampolgára vagyok, külön ID kártyát nem is állítottak ki, csak beregisztrálták a címemet a rendszerbe, és erről adtak egy A4-es igazolást. Viszont ezzel az igazolással végre szerdán nyithattam bankszámlát (a KBC-nél), és bankszámla birtokában végre elintézhettem az egészség-biztosításomat is (a CM nevű biztosítónál). Ez utóbbi egyébként úgy működik, hogy az egészségügyi költségek 75%-át térítik vissza, amihez egy saját kódszámmal ellátott matricát kell felragasztani az egsézségügyi szolgáltatás számlájára, majd azt be kell dobni a városszerte erre a célra kihelyezett postaládákba, és egy héten belül utalják is a pénzt. Persze elsőre elrontották a címemet a matricákon (a szerződésen jó volt, csak a számítógépen két nagyon hasonló utcát sikerült összekeverni), úgy kellett visszamennem kijavíttatni… Szerencsére szerdánként van egy külön ügyfélfogadó pult a nemzetközi diákok részére, így egyszer sem kellett várnom. Csütörtökön az egyetemi dolgozók részére kötelező orvosi vizsgálatra kellett elmennem, ami nem volt egy nagy szám, de összességében elment vele egy vagon idő. Ráadásul előtte ki kellett tölteni egy két oldalas részletes kérdőívet a korábbi betegségekről, oltásokról – ami nem volt olyan egyszerű… Viszont kiderült hogy a szemüvegem tökéletes, továbbra is 182 cm és 71 kg vagyok, nincs semmi olyan a vizeletemben, aminek nem kéne lennie, a vérnyomásom teljesen jó, és egyszerűen nincs semmi bajom :) Attól meg kissé ledöbbentek, hogy mennyit sportolok… Pénteken kaptunk új számítógépeket (Dell gép – Intel® Core™2 Quad Processor Q9550 2.83 GHz + 8GB RAM -, Dell monitor, Dell billentyűzet és Dell egér) az intézetben. Baromi jók, csak éppen még nincs minden úgy konfigurálva, ahogy annak lennie kéne. De ha az is meglesz, akkor jelentős előrelépés állhat be a munkám sebességét illetően. Ráadásul jobb érzés is ezeken a gépeken dolgozni. Este pedig a falmászás után (vettem 10 alkalmas bérletet) megvolt a szokásos dumálás/sörözés (Nen Engel van Domus, Ciney Bruin)
A szombatot Brüsszelben töltöttem Stefan, Jonas és Paul társaságában. Fotóztunk (vétettem egy annyira gáz beállítási hibát, hogy nagyon, de hát új a gép, még szokni kell), a hangszermúzeum tetején levő étteremben ebédeltünk, jártuk a várost, este pedig találtunk egy a központtól távolabb eső, turistamentes sörözőt is (Ciney Blonde). Tök jó volt. De a legjobb rész kétség kívül maga az ebéd volt, a múzeum épületének tetőteraszán, 17°C-ban és szikrázó napsütésben. Nem egy tipikusan november végi időjárás volt, az biztos. Vasárnap – kijavítandó az előző napi fotós baklövést – Leuvenben fotóztam egy másfél órát a süvítő szélben (ezalkalommal minden kép jó lett). Mivel a késő délutáni floorball öt napon belül már a nagyedik sportos estét jelentette (szerdán intézeti foci (négy gólt rúgtam!), csütörtökön gyeplabda, pénteken falmászás), teljesen kikészültem, miután otthon lezuhanyoztam aludtam is egy órát, és csak azért keltem fel, mert nagyon éhes voltam és mindenképpen ennem kellett valami vacsorát. Persze ezután még csatlakoztam pár emberhez egy koktél erejéig, de végül tényleg olyan fáradt voltam, hogy előbb eljöttem, és “már” fél tizenkettőkor ágyban voltam. Sajnos elég szarul aludtam, de ez van… Most szakad az eső és süvít a szél – katasztrófális az idő, de már bankkártyám is van…