Először is elnézést a nagy hallgatásért, de hát annyi a dolgom, és annyira különleges dolgok meg nem történnek, hogy folyton írnom kellene valamit. Mi is történt augusztus 26-a óta? Voltam fodrásznál, ami már nagyon kellett, mert már borzasztóan hosszú volt a hajam (és ezt nem csak én állítom). Még mindig sikerült újra és újra megszerveznünk, hogy havonta egyszer összeüljünk vacsorázni azokkal, akikkel most már három éve együtt tanultam, amikor itt voltam ERASMUS-on – bár ebben sokat segít, hogy a társoságból hárman most a kollégáim -, így múlt hétfőn este egy olasz étteremben (nem pizzériában – az itt nincs is, ők a tésztákról és a salátatálakról híresek) voltunk Brüsszelben, aztán a város – állítólag – legjobb fagyizóját is kipróbáltuk. Biciklizésen kívül semmi mást nem sportoltam (azért a megfelelő adag így egy sportágban is megvolt, nem kell aggódni, nem hízok továbbra sem), a jövőben pedig mivel beindul a floorball szezon, valószínűleg kicsit pihentetem a tollasozást (és minden egyebet), atán majd ha már kinn nem ideális országúti bringával edzeni (mert hamarosan sötét lesz és hideg – értem ez alatt az 5°C alatti tartományt -, hiszen már most sárgulnak a levelek, és hullik a gesztenye…), akkor kiegészítésnek jöhet megint a falmászás. A felszabaduló időben (ami gondolom sejthető, hogy minimális) azért nem csak dolgozom, de igyekszem a fotók feldolgozásában felgyülemlett hatalmas lemaradásomat is behozni… Van mit. A munka halad, témavezetőm is sokat segít, úgyhogy nem panaszkodhatok, amikor hétvégén dolgoztam, akkor sem azért csináltam, mert

Ugyan az új studióm kulcsait már pár nappal szeptember előtt megkaptam, a költözéssel egészen 31-éig vártam, mivel úgy éreztem, hogy ha hamarabb elkezdem, csak tovább fog tartani… Azt hiszem jól döntöttem, mert így délután négytől hajnali kettőig, majd másnap reggel még plusz két órában le is tudtam az egészet. Mondjuk ehez az is kellett, hogy a költözés valószínűleg a világ legkisebb távolságot lefedő költözése volt, ugyanis egészen a szomszéd studióig kellett mennem, bár mivel fél emelet lépcsőzés is van a két ajtó között, így nem kis szintkülönbséget letudtam az oda-vissza rohangálás során :) Egyébként ez volt az a studió, amit egy éve már kinéztem magamnak, csak aztán kiderült, hogy akkor csak hó 15-étől lett volna szabad, nekem meg sürgősen lakás kellett. A tulajok nagyon rendesek, kifestettek, új függönyt raktak fel, stb., szóval az új helyen sokkal kevesebbet kellett takarítanom, mint a régin. Szerencsére csak az íróasztalomat kellett darabokra szednem, minden más egyben átfért (még a hatalmas képemet is sikerült valahogy átügyeskedni), előbbit pedig IKEA termék révén igen könnyen szét- és össze lehetett szerelni. Csináltam egy hosszú és unalmas videót is, amiben megmutatom az üres régi, és a majdnam kész új helyet, és a köztük levő hatalmas távolságot, itt meg is lehet nézni.

Mostanra már minden a helyére került, csak a nagy képet kéne felfúrni a falra, de az annyira nem sürgős. Előny az északi oldal (nyáron nem fogok szétolvadni a hőségben) és hogy nem az utcára, hanem belső területre néz, így még az előzőnél is csöndesebb. Nekem összességében sokkal jöbban bejön, mint a régi. Az egyetlen (főleg az első napokban) furcsa dolog, hogy ugyan az elrendezés tökéletes mása az előző helynek (méretek 100%-ban megegyeznek), de annak ez pont a tükörképe, így mivel igyekeztem mindent ugyanúgy elhelyezni, így ami régen a jobb oldalon volt, az most a bal oldalon van, szóval a fürdőszobából kijövet mindig rossz oldalon keresem a villanykapcsolót, meg ilyenek. Tegnap meg majdnem a régi helyre próbáltam bemenni, már ott áltam az ajtó előtt kulccsal a zár felé nyúlva, amikor rájöttem, hogy én már egy fél emelettel lejjebb lakom :D Szóval vicces ha az ember egy házon belül költözködik.

Biciklizés terén egyfelől igen jól állok (még költözés előtt mentem egy délelőtti rekordot, aztán két belga sráccal kilométereken keresztül 40 km/h-val süvítettünk – ez hatalmas élmény volt, csak úgy repültünk), másfelől pedig igencsak van még hova erősödni. Történt ugyanis – és ez lesz mára az utolsó történet -, hogy talán a költözés utáni napon tudomást szereztem róla, hogy a közelben lesz egy amatőr kritérium verseny (olyan országúti kerékpáros megmérettetés, ahol a mezőny egy településen belül – értsd, a házak közötti utcákon – kijelölt pályán tesz meg köröket, így főleg a kanyarok bevételének, a helyezkedésnek, és a robbanékonyságnak hatalmas jelentősége van). Szerencsére a nevezési határidőről való lecsúszás sem jelentett gondot, ugyanis a szervezőkkel e-mail-ben meg tudtam beszélni, hogy kivételesen a helyszínen is fizethetek, csak regisztráljam magam az interneten. Két nappal a verseny előtt még el is mentem felmérni a terepet, aztán miután megállípítottam, hogy az bizony elég dombos, még egy lazább átmozgató edzést is megejtettem (mondjuk az a visszafelé negyvennel suhanás lehet hogy annyira nem kellett volna, de hát isteni érzés volt, na). Maga az esemény szombaton volt, szerencsére délutánra a köd is feloszlott, így nem kellett a frissen beszerzett láb és karmelegítőket felhúznom (bár először még térdmelegítőbe léptem ki az ajtón, aztán meglepődtem, hogy milyen meleg van, és már vettem is le). Nevezésnél nem csak a mezre kaptunk rajtszámot (57-es), de a kerékpárra is, pont olyat, mint a profik (amit a nyereg alá lehet szerelni, vagy a vázcsövek közé) – 5€ letéti díj ellenében. Így egy kellemes egyéni bemelegítő kör után pontban 14:00-kor startoltunk el (fotó: Rob Stevens).

Elöl rendőrmotorok és felvezető autó, hátul zsűrikocsi, VIP-kocsi és mentőautó kísérte vígig a mezőnyt (szóval a szervezés az ott volt a szeren). Mondjuk ez nem meglepő annak ismeretében, hogy ez a verseny egyike volt annak a hat kritériumnak, melyek pontszerző eseményként szerepelnek az amatőr versenynaptárban (most már tudom, hogy ilyen is van). Az első körben még nem engedték el a mezőnyt, így csak 33 km/h-s átlagot mentünk, aztán elszabadult a pokol. GPS-es adataim itt. A második körben így már a legmeredekebb szakaszon felfelé is 30-al ment a mezőny, ami az én síkvidékhez szokott szervezetemnek a halál kategóriát jelentette, de azért itt még nem szakadtam le, de lényegében a 104 kerékpáros felsorakoztató boly végére kerültem. Érdekes módon a lejtőkön és a kanyarokban újra egész szépen előre tudtam jönni (mindig jól helyezkedtem, hogy belső ívre kerüljek, meg ilyenek), de aztán ahogy a harmadik körben 36-al nekiestünk az emelkedőnek (mármint 40-el estünk neki, a 36-ot csak tartani kellett volna), ott végem volt. (14 kör – kicsit több mint 70 km – volt a verseny, csak úgy mellékesen…) Leszakadtam, és motivációmat vesztve fel is adtam a versenyt. Kritériumban nincs is értelme ilyen esetben tovább folytatni, ugyanis egyedül esélytelen a felzárkózás. Sajnáltam, hogy ilyen hamar kiszóródtam, de az edzésmunkám ismeretében ez egyáltalán nem meglepő (hosszabb, síkvidéki, időfutamszerű edzések – iramváltások nélkül -, nulla hegy és semmi intervallumedzés). Azért a versenyt végig néztem, és mivel alig 40-en fejezték be, és a nagyja lényegében szinte közvetlenül utánam szállt ki, így nem kenődtem el túlságosan, sőt igen hamar a jövő évi motivációm forrását fedeztem fel ebben a “kudarcban”. Szóval a cél 2011-re: strukturált, tervszerűen felépített edzések (szakirodalmat már elolvastam), majd ezen a versenyen célba érni. Most jön a slusszpoén, ma írtak a szervező, hogy remélik tetszett a verseny, és ne keseredjek el, ha fel kellett adnom, mert ez a legnehezebb a versenysorozatban szereplő összes kritérium közül, stb. Hát nem kicsit lepődtem meg, ezt nevezem én kapcsolattartásnak! Kicsit több mint két hét múlva pedig irány a Kanári-szigetek, most fotós felszerelés helyett országúi biciklivel (és persze három hét munka is vár ott rám, de a jobbik fajtából való).