Tag Archives: zene

Költözés, tekerés, munka…

Először is elnézést a nagy hallgatásért, de hát annyi a dolgom, és annyira különleges dolgok meg nem történnek, hogy folyton írnom kellene valamit. Mi is történt augusztus 26-a óta? Voltam fodrásznál, ami már nagyon kellett, mert már borzasztóan hosszú volt a hajam (és ezt nem csak én állítom). Még mindig sikerült újra és újra megszerveznünk, hogy havonta egyszer összeüljünk vacsorázni azokkal, akikkel most már három éve együtt tanultam, amikor itt voltam ERASMUS-on – bár ebben sokat segít, hogy a társoságból hárman most a kollégáim -, így múlt hétfőn este egy olasz étteremben (nem pizzériában – az itt nincs is, ők a tésztákról és a salátatálakról híresek) voltunk Brüsszelben, aztán a város – állítólag – legjobb fagyizóját is kipróbáltuk. Biciklizésen kívül semmi mást nem sportoltam (azért a megfelelő adag így egy sportágban is megvolt, nem kell aggódni, nem hízok továbbra sem), a jövőben pedig mivel beindul a floorball szezon, valószínűleg kicsit pihentetem a tollasozást (és minden egyebet), atán majd ha már kinn nem ideális országúti bringával edzeni (mert hamarosan sötét lesz és hideg – értem ez alatt az 5°C alatti tartományt -, hiszen már most sárgulnak a levelek, és hullik a gesztenye…), akkor kiegészítésnek jöhet megint a falmászás. A felszabaduló időben (ami gondolom sejthető, hogy minimális) azért nem csak dolgozom, de igyekszem a fotók feldolgozásában felgyülemlett hatalmas lemaradásomat is behozni… Van mit. A munka halad, témavezetőm is sokat segít, úgyhogy nem panaszkodhatok, amikor hétvégén dolgoztam, akkor sem azért csináltam, mert

Ugyan az új studióm kulcsait már pár nappal szeptember előtt megkaptam, a költözéssel egészen 31-éig vártam, mivel úgy éreztem, hogy ha hamarabb elkezdem, csak tovább fog tartani… Azt hiszem jól döntöttem, mert így délután négytől hajnali kettőig, majd másnap reggel még plusz két órában le is tudtam az egészet. Mondjuk ehez az is kellett, hogy a költözés valószínűleg a világ legkisebb távolságot lefedő költözése volt, ugyanis egészen a szomszéd studióig kellett mennem, bár mivel fél emelet lépcsőzés is van a két ajtó között, így nem kis szintkülönbséget letudtam az oda-vissza rohangálás során :) Egyébként ez volt az a studió, amit egy éve már kinéztem magamnak, csak aztán kiderült, hogy akkor csak hó 15-étől lett volna szabad, nekem meg sürgősen lakás kellett. A tulajok nagyon rendesek, kifestettek, új függönyt raktak fel, stb., szóval az új helyen sokkal kevesebbet kellett takarítanom, mint a régin. Szerencsére csak az íróasztalomat kellett darabokra szednem, minden más egyben átfért (még a hatalmas képemet is sikerült valahogy átügyeskedni), előbbit pedig IKEA termék révén igen könnyen szét- és össze lehetett szerelni. Csináltam egy hosszú és unalmas videót is, amiben megmutatom az üres régi, és a majdnam kész új helyet, és a köztük levő hatalmas távolságot, itt meg is lehet nézni.

Mostanra már minden a helyére került, csak a nagy képet kéne felfúrni a falra, de az annyira nem sürgős. Előny az északi oldal (nyáron nem fogok szétolvadni a hőségben) és hogy nem az utcára, hanem belső területre néz, így még az előzőnél is csöndesebb. Nekem összességében sokkal jöbban bejön, mint a régi. Az egyetlen (főleg az első napokban) furcsa dolog, hogy ugyan az elrendezés tökéletes mása az előző helynek (méretek 100%-ban megegyeznek), de annak ez pont a tükörképe, így mivel igyekeztem mindent ugyanúgy elhelyezni, így ami régen a jobb oldalon volt, az most a bal oldalon van, szóval a fürdőszobából kijövet mindig rossz oldalon keresem a villanykapcsolót, meg ilyenek. Tegnap meg majdnem a régi helyre próbáltam bemenni, már ott áltam az ajtó előtt kulccsal a zár felé nyúlva, amikor rájöttem, hogy én már egy fél emelettel lejjebb lakom :D Szóval vicces ha az ember egy házon belül költözködik.

Biciklizés terén egyfelől igen jól állok (még költözés előtt mentem egy délelőtti rekordot, aztán két belga sráccal kilométereken keresztül 40 km/h-val süvítettünk – ez hatalmas élmény volt, csak úgy repültünk), másfelől pedig igencsak van még hova erősödni. Történt ugyanis – és ez lesz mára az utolsó történet -, hogy talán a költözés utáni napon tudomást szereztem róla, hogy a közelben lesz egy amatőr kritérium verseny (olyan országúti kerékpáros megmérettetés, ahol a mezőny egy településen belül – értsd, a házak közötti utcákon – kijelölt pályán tesz meg köröket, így főleg a kanyarok bevételének, a helyezkedésnek, és a robbanékonyságnak hatalmas jelentősége van). Szerencsére a nevezési határidőről való lecsúszás sem jelentett gondot, ugyanis a szervezőkkel e-mail-ben meg tudtam beszélni, hogy kivételesen a helyszínen is fizethetek, csak regisztráljam magam az interneten. Két nappal a verseny előtt még el is mentem felmérni a terepet, aztán miután megállípítottam, hogy az bizony elég dombos, még egy lazább átmozgató edzést is megejtettem (mondjuk az a visszafelé negyvennel suhanás lehet hogy annyira nem kellett volna, de hát isteni érzés volt, na). Maga az esemény szombaton volt, szerencsére délutánra a köd is feloszlott, így nem kellett a frissen beszerzett láb és karmelegítőket felhúznom (bár először még térdmelegítőbe léptem ki az ajtón, aztán meglepődtem, hogy milyen meleg van, és már vettem is le). Nevezésnél nem csak a mezre kaptunk rajtszámot (57-es), de a kerékpárra is, pont olyat, mint a profik (amit a nyereg alá lehet szerelni, vagy a vázcsövek közé) – 5€ letéti díj ellenében. Így egy kellemes egyéni bemelegítő kör után pontban 14:00-kor startoltunk el (fotó: Rob Stevens).

20100904criterium

Elöl rendőrmotorok és felvezető autó, hátul zsűrikocsi, VIP-kocsi és mentőautó kísérte vígig a mezőnyt (szóval a szervezés az ott volt a szeren). Mondjuk ez nem meglepő annak ismeretében, hogy ez a verseny egyike volt annak a hat kritériumnak, melyek pontszerző eseményként szerepelnek az amatőr versenynaptárban (most már tudom, hogy ilyen is van). Az első körben még nem engedték el a mezőnyt, így csak 33 km/h-s átlagot mentünk, aztán elszabadult a pokol. GPS-es adataim itt. A második körben így már a legmeredekebb szakaszon felfelé is 30-al ment a mezőny, ami az én síkvidékhez szokott szervezetemnek a halál kategóriát jelentette, de azért itt még nem szakadtam le, de lényegében a 104 kerékpáros felsorakoztató boly végére kerültem. Érdekes módon a lejtőkön és a kanyarokban újra egész szépen előre tudtam jönni (mindig jól helyezkedtem, hogy belső ívre kerüljek, meg ilyenek), de aztán ahogy a harmadik körben 36-al nekiestünk az emelkedőnek (mármint 40-el estünk neki, a 36-ot csak tartani kellett volna), ott végem volt. (14 kör – kicsit több mint 70 km – volt a verseny, csak úgy mellékesen…) Leszakadtam, és motivációmat vesztve fel is adtam a versenyt. Kritériumban nincs is értelme ilyen esetben tovább folytatni, ugyanis egyedül esélytelen a felzárkózás. Sajnáltam, hogy ilyen hamar kiszóródtam, de az edzésmunkám ismeretében ez egyáltalán nem meglepő (hosszabb, síkvidéki, időfutamszerű edzések – iramváltások nélkül -, nulla hegy és semmi intervallumedzés). Azért a versenyt végig néztem, és mivel alig 40-en fejezték be, és a nagyja lényegében szinte közvetlenül utánam szállt ki, így nem kenődtem el túlságosan, sőt igen hamar a jövő évi motivációm forrását fedeztem fel ebben a “kudarcban”. Szóval a cél 2011-re: strukturált, tervszerűen felépített edzések (szakirodalmat már elolvastam), majd ezen a versenyen célba érni. Most jön a slusszpoén, ma írtak a szervező, hogy remélik tetszett a verseny, és ne keseredjek el, ha fel kellett adnom, mert ez a legnehezebb a versenysorozatban szereplő összes kritérium közül, stb. Hát nem kicsit lepődtem meg, ezt nevezem én kapcsolattartásnak! Kicsit több mint két hét múlva pedig irány a Kanári-szigetek, most fotós felszerelés helyett országúi biciklivel (és persze három hét munka is vár ott rám, de a jobbik fajtából való).

Sport (és miegymás) az elmúlt napokban

Nem unatkozunk. Sajnos kicsit úgy érzem, hogy pont a munka az egyetlen dolog, ami nem halad a magam által diktált tempóban (mivel rajtam kívül senki nem diktálja, és bár ez állítólag az első évben már csak így megy, nekem kissé furcsa és szokatlan – de próbálok nem sokat foglalkozni vele), és kevesebb támpontot látok benne, mint egy 7-es nehézségű mászófalon, de azért pl. a repülőjegyemet már lefoglaltam La Palma-ra (március 20-án repülök és április 3-án jövök vissza – és sikerült átszállás nélküli charterre jegyet venni), és megrendeltem a frissen megjelent Asteroseismology c. könyvet is. Utóbbi az én kutatási területem bibliája, és a témavezetőm az első szerző ;) Továbbá ha minden igaz, akkor június 14-től 18-ig Dániában (Aarhus) leszek workshop-on.

Na és akkor sport. Kedden és csütörtökön tollaslabdázni voltam a kollégákkal. Nem tudom miért, de nekem a tollaslabda valahogy olyan szó, mint a ping-pong: komolytalan (aki a j/ly-t kitalálta, azt csak egyszer kapjam el, de csúnyán elbánok vele). Viszont ők teljesen komolyan játszanak, rendes pályán, rendes hálóval, rendes szabályok szerint. Nem holmi strand-tenisz, vagy miaszösz. Így már egészen izzasztó a dolog. Kedden csak fotózni voltam, ami egyáltalán nem egyszerű dolog, mivel a teremben a világítás katasztrófális, illetve a gyors mozgás miatt nem árt 1/500 másodperces expozíciós idővel dolgozni. Ez a kombináció magas ISO-beállítást (érzékenység növelése, amivel viszont a zajszint is lassan elindul a plafon felé), és tág rekeszt követel meg – ez utóbbi miatt viszont a mélységélesség kicsi lesz (azaz az a tartomány – a fotóst a témával összekötő egyenes mentén – melyben a téma képe éles lesz, igen kicsi), így nehéz pontosan fókuszálni, és bizony elkerülhetetlenül lesz jó-pár életlen kép. Kicsivel több mint 600 képet csináltam, amiből ma már kidobtam 200-at, de további munkához nem sok kedvem van jelen pillanatban. Azt szeretném, ha végül kb. a legjobb 5-5 kép maradna meg minden résztvevőről. De lett pár nagyon jó is ;) Az utolsó 5 percre kénytelen voltam én is beállni, mert annyit győzködtek. Persze zokniban és farmerben nem voltam valami jó, főleg hogy még soha korábban nem játszottam… (És akkor a fotós is lencsevégre került.)

20100119badminton

Azért a két óra fotózás – földön fetrengés, körbe-körbe mászkálás, hasalás, guggolás, padlón ülés, stb. – eléggé lefárasztott, így igen jól esett az utána elfogyasztott pizza :) Csütörtökön viszont már teljes értékű játékosként vettem részt a mókában, és egész jól ment, sőt amikor Maarten-nel voltam párban, akkor 2-0-ra nyertünk! Mondjuk kb. ő a legjobb, de akkor is, vele tök jól ment. Az egyetlen zavaró dolog az, hogy a játékszer nem állandó sebességgel megy, mint mondjuk kézilabdában vagy floorball-ban, ami nem egyszer eléggé megtévesztette az agyamat :D De élveztem. Utána a vacsorát meg annál inkább ;)

Pénteken a falmászás összehasonlíthatatlanul jobban ment, mint egy héttel korábban, sokkal több erőm volt mászni, úgy igazán el sem fáradtam. Gond nélkül mentem végig mind a négy kiválasztott útvonalon (5a, 4b, 5a, 5a). Jövő héten meg kell próbálnom most már egy 5b-t. Este kivételesen nem mentünk sörözni meg gofrizni, csak ott helyben beszélgettünk (egy sör mellett) egy órácskát. Ugyan időrendben nem helyes, de témában idevág, hogy szombaton vettem mászófelszerelést, szóval jövő héttől már saját cuccban viríthatok a falon :D És az eladó a jó eladó mintapéldája volt, nem volt türelmetlen, pont a megfelelő mennyiségű tanácsot adta, jókat kérdezett, ott segített ahol kellett.

20100124climbing

Szombaton floorball edzőmeccsem volt a helyi csapattal. A decemberi kispályás bajnokság után nem voltak illúzióim a szereplésünket illetően, de nagypályán nem is voltunk olyan rosszak. Az ellenfél a belga másodosztályban szerepel (a Diamonds-nak, vagy az új csapatomnak kétségtelenül nem lenne kihívás…), ráadásul három teljes sorral voltak jelen, nekünk meg összesen volt három cserénk, és még a kapust is tőlük kaptuk (tök jófej srác volt, és jól is védett). No de, ahhoz képest, hogy ők sokszor szépen fel tudtak állni, a mi játékunk meg inkább a kaotikus felé hajlott, az eredmény egyáltalán nem rossz. Jobb is lehetett volna, ha 1) van még erőnk a harmadik harmadban, 2) tudunk védekezni, 3) jobb százalékban lövöm be a helyzeteimet. A szünetekben pedig én voltam az edző, én osztottam az észt ;)

20100123floorball

Na persze csak mértékkel, de a csapattársak szerencsére értékelik a jó meglátásokat. Sajnos ahhoz, hogy be is tartsák őket, sokkal több gyakorlás kellene, mert a begyökösödött hülyeségeket nem lehet edzés nélkül elhagyni. A végeredmény: Floorball Team Atom Eagles – Leuven United 8-3 (1-0,2-1,5-2). A harmadik harmadban én lőttem az egyik gólunkat, ami kétségtelenül a mérkőzés szépségdíjas találata volt: kissé a jobb oldalra kisodródva, kissé messziről, váratlanul felhúztam a hosszú felsőbe :) Csak úgy sivított a labda a levegőben, a kapust úgy meglepte, hogy csak utánakapni tudott :D Még az ellenfél is megtapsolt… Kétségtelenül én voltam a legjobb, de ez egy csapatjáték, egyedül nem lehet meccset nyerni. Viszont a bíró is külön gratulált a végén, illetve megköszönte, hogy segítettem a játékvezetést (már-már túl fair voltam). Szóval én elég jól éreztem magam (annak ellenére, hogy a 60-ból 55 pályán töltött perc miatt kissé kifulladtam a végére). Délután – mint már említettem – vettem mászócuccot, aztán Jonas és Stefan társaságában megebédeltem (höhö, fél ötkor) a Domus-ban (most már végleges, ez a kedvenc helyem – egyébként újabb sör került terítékre: Cuvee des Trolls). Sajnos ma nem tudtam edzésre menni az új csapathoz, mert dolga volt annak, aki fuvarozni szokot… Így kénytelen vagyok DVD-zni (ezen a hétvégén ezeket láttam: The Time Traveler’s Wife, Love Actually, The Hangover, Into the Wild). Meg holland popzenét hallgatni :D

Az éjféli nap

Aurus blogján találtam rá a minap a svéd The Sounds zenekarra. Legújabb albumuk, a Crossing The Rubicon egyszerűen fantasztikus, nem egy számot hallgattam már rongyosra róla az elmúlt 24 órában. Ha azonban csak egyet ajánlhatnék, akkor az minden bizonnyal a Midnight Sun lenne… Alább egy másik szám, amihez van videó is :)

És ha már az éjféli napnál tartunk, akkor olvasásra és megtekintésre erősen ajánlom a 100 nap bringa oldalt, mely egy lelkes kerekes (és hozzá-hozzá csatlakozók) emberfeletti tekerésének folyamatosan frissülő naplója (ugye mikre nem képes a mai technika). A teljes táv 8000 km felett lesz, most járnak Norvégia legészakibb pontjánál – ahol nincs ilyen kánikula, mint itt. Érdekesek és – nem utolsó sorban – igen tanulságosak a leírásaik, és gyönyörűek a képeik! Egy ilyen túrára útra kéne egyszer elmenni. Vagy legalább valami hasonlóra…

“Úgy tekerek a flaszter majd szétszakad”

Ma nélkülem megy a NightRide, mert holnap jön a floorball-szezon utolsó meccse, és szeretnék kipihenten menni – úgyhogy végre van egy kis időm blogot írni, mert gyűlik ám a sok téma. Mára viszont inkább csak egy kis zene, minimális sztorival. Mellesleg a flaszter jelentése aszfalt.

A klipp több dolog miatt került ide (annak ellenére hogy nem szeretem ezt a stílust). 1) Qka MC rokon, 2) I love Budapest, 3) Buppa – a biciklis futár rapper megmondja a tutit és közben még a Bagaboo táska is bevillan, 4) a film egy fényképezőgéppel (Canon EOS 5D Mark II) készült, csak ma már itt tart a technika, hogy a digitális tükörreflexes gépekkel Full HD videót lehet felvenni, 5) a rap ellenére ez a szám nagyon jó!!!

És akkor egy kis énblog: pénteken betekertem az ELTE-re az INDEX-emért, de nem a szokásos oda-vissza 24,42 km-es útvonalon mentem veseszétrázós gyászos bringautakon kacskaringózva, hanem nagyjából a legrövidebb autóúton. Ez annyit tesz, hogy odafelé Béke, Lehel, Váci, Bajcsy, Kiskörút (az Astóriától az Üllőiig ügyesen kikerültem a dugót, fogalmazzunk úgy, hogy egy villamos sebességével ;D), Rádai, Petőfi-híd, ELTE, majd visszafelé végig a Nagykörúton 30-42,3 km/h-val, vagy épp az álló autók között csorogva, majd Váci, Lehel, Béke. Ez így nettó kevesebb mint egy óra tekerés volt a szokásosnál jóval rövidebb (20,95 km) útvonalon, jóval tempósabb átlaggal. Élveztem!