Szerda volt az ország legmagasabb pontjának meghódításának napja, egyben életem eddigi legszebb és legkalandosabb mászásának dátuma (ugyan a nehézség, a teljes szintemelkedés, a legnagyobb tengerszint feletti magasság és a táv is kisebb volt, mint a svájci Haute Cime két évvel ezelőtti megmászásának alkalmával). A túra GPS-es adatai itt.
Tekintettel az előttünk álló kihívásra és a késő délután potenciálisan megjelenő záporokra, 6:30-ra állítottuk be ébresztőóráinkat, és 7:00-kor el is hagytuk a szállást (és mivel legmagasabb csúcs, így megint a Canon EOS 7D-t cipeltem magammal, hogy méltó legyek a hegy nagyságához – de ez volt az utolsó alkalom, a későbbi napokon már csak a kompakttal fotóztam túrázás közben).
8:00 körül a start előtti utolsó nagyobb településen (la Massana) szereztük be a kenyeret (benzinkúton árultak csak pékárut, de az friss volt, a helyiek is oda jártak) és egy gyors reggeli után 8:30-kor indultunk neki Arinsal utolsó parkolójából [1570 m]. Innen kezdetben erdőben, majd törpefenyők között meredek kapaszkodó vezetett egészen a Refugi de Coma Pedrosa-ig (menedékház tökéletes porcelán WC-vel [2266 m]).
Itt kisebb szünetet tartottunk (ámulatos panoráma az előttünk álló útra és a Coma Pedrosa tömbjére, valamint az alatta elterülő zöld völgyre). Az időjárás tökéletes volt; a mélykék eget egyetlen fehér pamacs sem szennyezte be, így rendesen fogyott naptejes tubusaink tartalma.
Két kisebb tó érintése után érkeztünk el a csúcsra vezető meredek, éles sziklák által alkotott keskeny gerincre, melyen még jó 300 méternyi szintemelkedést kellett leküzdenünk a csúcsig. Szokás szerint mindhárman saját tempónkat követtük, és időnként bevártuk egymást – nekem azért a botokkal elég erőteljes helyzeti előnyöm volt, de lényegében mindhárman hasonlóan bírtuk az emelkedőket.
Az akkor éppen kietlen Pic de Coma Pedrosa [2942 m] csúcsra végül 13:10-kor értünk, pár perccel egy népesebb baszk csoport előtt, így mikor ők is megérkeztek, kölcsönös csúcsfotózásba kezdtünk. A kilátás csodálatos volt, azért Franciaország felé szokás szerint volt pár felhő, de a korábbi napokkal ellentétben alig volt szél.
Ezzel teljesítettük is a legfontosabb célt, és kitűztük a magyar lobogót Andorra legmagasabb pontján :D A szokásos ebéd elfogyasztása (bagett, Nutella és sajt) után egy jóval meredekebb ösvényen hagytuk el a csúcsot (még jó hogy felfelé nem azon mentünk), majd egy kisebb hágón keresztül ereszkedtünk le északnyugat felé.
Na az volt ám meredek és keskeny, még nekem a botokkal is figyelnem kellett, nemhogy a többieknek mindenféle támasz nélkül. (Azért senki nem esett kétségbe.)
Innen kezdődött a nap kalandos része, ugyanis nekünk egy idő után el kellett volna mennünk egy ÉÉK felé leágazó ösvényen, de az sehogy sem volt ott (sem koordináták szerint, sem a szintvonalak szerint), ahol a térkép szerint lennie kellett volna (a sztorihoz hozzá tartozik, hogy itt már spanyol felségterületen jártunk, illetve hogy a térkép “csak” 1:40000 léptékű volt).
Márpedig más megoldás nem volt, vissza kellett jutnunk a hegylánc másik oldalára, ahova csak két út vezetett: a meredek ösvény, ahonnan jöttünk (és ahova eszünk ágában sem volt visszakapaszkodni), illetve a Collada dels Estanys Forcats hágó [2743 m], amihez ÉÉK felé kellett volna ösvénynek lennie. De nem volt. Legalábbis semmiképpen sem ott, ahol lennie kellett volna, és nem volt turistajelzésekkel sem jelezve (szerintem ez kimeríti a “nem volt” fogalmát – utólag megnéztem, és a Google Earth műholdképein látszik az ösvény ott, ahol a térkép szerint lennie kellene, de az a felvétel nem idei, és biztosíthatom a kedves olvasót, hogy ott most nem volt semmi, csak kőomlások). Mivel én voltam a csoport vezetője (és a Map Man), így nekem kellett megoldást találnom a problémára. Először is a térkép kis felbontása miatt nem voltam meggyőződve arról, hogy a jobb kéz felé emelkedő hágó az, amire nekünk szükségünk van, így kisebb kört kellett “futnom” ahhoz, hogy ezt 100% biztonsággal ki tudjam jelenteni. Ezt kissé megnehezítette, hogy a GPS szerint nem ott voltunk, ahol a térkép szerint lennünk kellett volna, de szerencsére hamar ráéreztem, hogy valószínűleg a térkép koordináta-hálója más rendszerben lett feltüntetve, mint ami az én GPS-emen akkor (és mindig) be volt állítva. Konkrétan ez volt a helyzet, a térkép European 1950 dátum szerint készült, míg a GPS a standard WGS 84-es rendszerre volt állítva. Így átállva a kőkori European 1950-re egyből a térképpel megegyező koordinátákat kaptam – viszont ösvény az továbbra sem volt.
Nem volt hát más választás, mint elindulni a hágó irányába és megtalálni a legegyszerűbb utat. Egy idő után világossá vált, hogy jó helyen haladunk, ugyanis a hófoltokban lábnyomokat találtunk, és az “út” mellett néhol emberek által rakott kis kőhalmok mutatták az utat. A hágóba felérve aztán a csodálatos kilátás mellett végre egy friss jelzés is fogadott minket.
Ennyire életemben én még turistajelzésnek nem örültem, egy fotó kedvéért még pápai csókkal is illettem ;) (A képért köszönet Samuel-nek!)
Innen lefelé már nem volt “kaland”, volt viszont csodálatos táj, tavakkal, hófoltokon való átkeléssel, füves legelőkkel és vízesésekkel. Annyira szép volt, hogy jobb is, ha nem pazarlom a szavakat, beszéljenek helyettem a képek:
Ismét láttunk legelésző lovakat is – az Alpokkal ellentétben itt nem a tehén a divet :) Gyönyörű nap volt, 18:30-ra értünk vissza a parkolóba. Másnapra kisebb pihenést és az ébresztőórák mellőzését terveztük be – nagy egyetértésben.
(Folyt. köv.)
