A múlt csütörtöki munkaszüneti napra tervezett (majd az eső által elmosott) 200 km-es kört szántam eredetileg erre a szombatra, de a hét közepe táján olyan felfedezést tettem, ami megváltoztatta a terveimet. Történt ugyanis, hogy a konyhaként is funkcionáló könyvtárszoba asztalán az egyik kávészünetben felfedeztem egy szórólapot, mely egy szervezett kerékpáros teljesítménytúrát reklámozott. Több távot (60-225 km) is megrendeztek, de mindegyik szignifikánsan több emelkedőt tartalmazott, mint az én eredeti tervem, ami szinte végig tökéletesen sík. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a start Landen-ben, Leuven-től 40 km-re délkeletre volt, így választhattam, hogy vagy vonatozom (biciklistül) Landen-ig és megyek egy hosszabb távra (mondjuk a leghosszabbra, 3 km szintemelkedéssel…), vagy saját erőből jutok el a rajtig, és megyek egy közepesen hosszú távra. Végül ez utóbbi mellett tettem le a voksomat. Viszont mivel legkésőbb 9:30-ig el kellett rajtolni, ez igen korai szombat hajnali kelést jelentett…

Konkrétan 5:45-kor szólt az ébresztőórám, ami az éjfél utáni lefekvés (az előző esti falmászás, majd az utána következő gofrizás és sörözés miatt – ja, a sör La Trappe Witte Trappist volt, ami ugyan nem belga, hanem holland, de ez az egyetlen trappista sör, ami nem belga, és hát pár kolléga szerint szégyen és gyalázat hogy megkapta a trappista besoroloást :D) miatt nem volt egy egyszerű történet. Csináltam egy jó kis reggelit (szalonnás rántotta), összepakoltam (energiaszeletek, izotóniás ital mindkét 0,75-ös kulacsomba, szóval csak a szokásos dolgok), és a kora reggeli kicsit csípős 10°C miatt a rövidújjú mezre még egy hosszút is felhúztam, majd elindultam Landen felé. Az utak eléggé kihaltak voltak így szombat hajnali hét magasságában, lévén nem sok olyan marha van, aki ilyenkor kel fel, mint én. (Ugyanis ha szervezett túrára mennek, az emberek inkább elmennek a rajtba autóval – ritkább esetben vonattal -, ami egyfelől érthető, másfelől viszont szerintem tök jó, hogy el tudok menni odáig a saját lakásomtól akár biciklivel is, pedig nem két köpésre van tőlem…) Nagyon szép volt a vidék a kora reggeli napsütésben, a fiatal búzatáblák harmatosan csillogtak a tiszta kék ég alatt, és helyenként a felszálló párában látszottak a napsugarak is egy-egy fasor mögött. Landen-ig a bicikliút-hálózatott követtem, és az egyszerűség kedvéért a csomópontok számát a bal kezem ujjaira írtam fel, így elég egyszerű volt a tájékozódás. Láttam nyulakat, fácánt, mókust, meg egy halom madarat az utam során. Viszont annak ellenére, hogy az a kép élt bennem, hogy a rajtig lényegében sík lesz a terep, 250 m szintemelkedés “lekűzdése” után érkeztem meg a “versenyközpontnak” helyet adó sportcsarnokba. A 105 km-es távra kemény 4 € volt a nevezési díj, ami a későbbiekben megtapasztalt szolgáltatások fényében semmiségnek tűnik (és még akár egy biciklit is nyerhettem volna a díjban benne foglalt tombolán, plusz balesetbiztosítás is volt az útvonalra, meg ilyenek). Indulás előtt még megtekintettem a WC-t, ami kantáros biciklis nadrágban kínszenvedés – lényegében meztelenre kell vetkőzni (mivel a kantárokat a felsők levétele nélkül lehetetlen levenni) hogy az ember bármi komolyabbat alkothasson. Na de ezen megpróbáltatások után a hosszú mezt el is pakoltam, és egy szál rövidujjú mezben indultam neki a távnak. (Egyébként profi őrzött bicikliparkoló volt, ilyen helyen szemrebbenés nélkül hagynék ott milliós biciklit is. Körbekerített rész, egy bejárat, sorszám a biciklinek és a gazdájának, és csak a kettő egyezése esetén lehet kivinni biciklit, és arra sincs lehetőség, hogy esetleg a biciklik sorszámát valaki kicserélje és így mondjuk egy jobb bringát toljon ki, mivel egy biztonsági ember elkísér a bicikliig, és személyesen győződik meg róla, hogy a számok megegyeznek. Profi.)

Szóval jó 45 km-rel és 250 m szinttel a lábamban indultam neki az igazi távnak, míg a többiek 95%-a 0 km-rel startolt el. A folyamatos (6:30-tól 9:30-ig) indulásnak köszönhetően nem volt nagy tumultus, de így is sikerült egy jó 15 fős csoportot összeszedni két percen belül. Pontosabban én csatlakoztam egy csoporthoz, akik eleve nagyjából együtt voltak. Így egészen Jehay-ig (a túra 34. kilométere) velük mentem (az első “hegyet”, a Côte des Cinq Bonniers-t szinte észre sem vettem, úgy szippantott fel magával a mezőny 30 km/h-val, mondjuk csak 1400 méter hosszú volt, átlag 2,4 % és maximum 5,5%-os meredekséggel). A tempó pont jó volt (32 km/h körül), így számos kisebb csoportot beértünk és lehagytunk ezalatt a kicsit több mint egy óra alatt. Hihetetlen hogy csoportban haladva még a 3%-os emelkedők sem tűnnek fel, annyira könnyebb tekerni. Aztán a gyönyörú jehay-i kastély után jött egy kisebb meredek, de rövid emelkedő, ahol a csapat nagyon belassult, én meg elléptem. Így a Meuse folyóig egyedül döngettem lefelé a kisebb kanyarokkal tarkított lejtőn. Innen elég sok erőt kivett belőlem a szélfogók elvesztése miatt a légellenállással való kűzdelem, majd a folyón való átkelés után a táv 39. kilométerénél elérkezett a második hivatalos hegy, egyben az egyetlen, ami talán megérdemelné a harmadik kategóriás besorolást, a Côte de Hermalle-sous-Huy (2200 m hosszú, átlagosan 4,8 % és maximálisan 9 %-os meredekséggel – bár más források szerint az átlag 6,5 %, és a saját számításaim is ezt támasztják alá). No itt már elől is le kellett váltanom, és pörgettem felfelé 14 km/h-val… Nem vagyok egy hegyimenő, az szent. Mondjuk így is többeket utolértem az emelkedőn, viszont elment mellettem az egyik srác akit még négy kilométerrel korábban a csoporttal együtt otthagytam (majd a csúcs után visszaértem rá, szóval ez nem volt gond) és volt egy másik srác, aki úgy tekert el mellettem, mintha szemből jött volna :S – van még hova fejlődni, ezért is rendeltem pénteken négy könyvet a kerékpáros edzésmunkáról). Innen a 48. kilométerig azzal a két Merida-mezes sráccal mentem, akik felértek rám a hegyen (és akiket korábban a nagyobb csoporttal együtt otthagytam), ott ők jobbra mentek a hosszabb távok felé, én meg balra a 105 km-es útvonalon. Szóval egy rövid szakaszon megint egyedül kellett vágnom a levegőt, majd az 55. kilométernél elérkezett a harmadik hegy, a Côte de Rotheux (1900 m, átlag 5,2 %, max. 7 %). Ide már kicsit jobb tempóval tekertem fel, két kerékpárost le is hagytam, ugyanis elég motiváló volt, hogy a csúcs után ott vár a kajapont. És hát kétségtelenül ez a pont volt a rendezvény csúcsa (topográfiai értelemben is). Volt itt banán, narancs (hogy a hideg gyümölcs mennyire jól esett így 101 km-rel a lábamban, azt nehéz elmondani), szuper izotóniás ital (közben az én maradék Isostar-om narancssárgából lila árnyalatúvá változott a napfény hatására…), energiaszeletek  és WC :) Kész Kánaán.

Innen egy kisebb csoporttal indultam tovább, akik ugyan lassabbak voltak az ideálisnál, de mivel itt már inkább mentem társasággal, mint gyorsan, úgy döntöttem hogy maradok velük egy idei. Itt jött a táv egyik legélvezetesebb része, egy elég hosszú, klasszikus kanyarokkal tarkított lejtmenet a Meuse folyóig. Szépen libasorban, kellemes 45 km/h-val kacskaringóztunk lefelé (mondjuk mehettünk volna sokkal gyorsabban is, de valahogy ezeknek nem akaródzott tekerni is, én meg nem akartam egyedül menőzni és elhúzni…), meredeken bedőlve a kanyarokban (tiszta tévés közvetítés érzésem volt, ilyen képeket mutatnak a Tour-on a motoros kamerák), ráadásul közben még egy Boeing 747-es is elszállt nem sokkal előttünk az út felett (Liège repülőtere ott volt egy köpésre). Aztán ahogy a folyóvölgyből elindultunk fölfelé, egy erősebb sráccal elléptünk a csoporttól és felértünk egy idősebb résztvevőre, így hárman érkeztünk meg a hivatalos táv 70. kilométerénél fekvő utolsó hegyhez, a Côte de Les Cahottes-hez (1700 m, átlag 4,8 %, max. 9 %). Ez egy igazi alpesi emelkedő volt, 180°-os kanyarokkal, igazi szerpentinnel! A felénél a szervezők magnézium és C vitamin elegyét tartalmazó 25 ml-es frissítőt osztogattak (menet kőzben kézből elkapós móka) és többen hangosan szurkoltak (tiszta Tour de France), és az utolsó kanyarban még egy fotós is volt, szóval remélhetőleg lesz kép a szenvedő ábrázatomról :D

Mindhárman nagyjából egyszerre értünk fel, így elég sokáig együtt maradtunk, és váltott vezetéssel faltuk a kilométereket. Az idősebb úr egy idő után levált (gondolom hazament, mert így kényelmesebb volt neki, mint bemenni a célba és onnan hazatekerni), a fiatalabb srác meg az N637-es országút elérése előtt nekiállt frissíteni (így tettem én is, kis energiaszelet menet közben, meg ital a kulacsból), és lemaradt. Szóval innen megint egyedül kellett mennem. Baromi rossz volt a 20 km/órás szembeszél, így elég kínkeserves volt a haladás. Amikor ráfordultam a N615-ös útról az N755-ösre, végre beért egy addig nem látott srác (full Silence Lotto szerelésben), aki miután megjegyezte hogy nagyon erős a szél, beállt elém, és húzott egészen a célig. Ha akartam volna, néha előre állhattam volna én is, de rám a cél után várt még majdnem 50 km, szóval jobbnak éreztem spórolni az energiával. A célban pihentem egy kicsit, de lényegében továbbra is elég jól éreztem magam, és már az esti vacsorát tervezgettem :)

A 180. kilométer táján azért már kezdtem érezni a lábamban, hogy egész sokat tekertem már, így az emelkedők tetejére elég kifacsart állapotban értem fel, de lefelé és a sík szakaszokon nem volt semmi gond. Willebringen-ben így pihentem is egy 10 percecskét, mert nem bírtam ellenállni a templom előtti napos padok csábításának :) Innen viszont nem volt megállás hazáig, ráadásul a pihenéstől új erőre kaptam, és megin 30 km/h feletti tempóval robogtam Leuven felé. A városba beérve tettem még két kisebb kört, hogy biztosan szépen 200 km felett legyen a napi táv. Így a végső adatok: 203,46 km és 1543 m szintemelkedés. Az átlagsebesség szinte pontosan ugyanannyi lett, mint az egy hónappal ezelőtti 144 km-es délutánon (pedig az sík volt és rövidebb, ugyebár), és nem is fáradtam el olyan igazán durván mint mondjuk a Kinizsi 100-on…

Így ~5600 kalória elégetése után ideje volt bevásárolni. Egész nap édes energiaszeleteken élve az ember valami sósra vágyik igazán, így vettem két doboz Pringles chips-et, illetve további vágyaim kielégítésére három doboz salátát (gyöngyhagymával meg egyéb finomságokkal). Illetve beugrottam a Neuhaus boltba is, de erről majd egy külön bejegyzés fog mesélni (pontosabban arról hogy ott mit vettem) – egyébként a csokik még érintetlenek, mivel nincs sok kedvem most semmi édeset enni. Egyébként vásárolni is biciklivel mentem, de az nem esett jól. Este a Domus teraszán vacsoráztam Paul és Jonas társaságában, elpusztítva egy hatalmas bolognai spagettit és egy banános vanilliás fagyikelyhet :) Végül pedig a BL-döntőn aludtam el… Jó kis nap volt! (És a biciklis ruhán kívül csíkosra barnultam, igen durván :S)