Original version (1.38 GB) can be downloaded from here.
Time lapse movie showing the night sky and the scenes before and after an observing night at the Mercator Telescope situated on the island of La Palma among several other astronomical instruments of the Observatorio del Roque de los Muchachos.
Some interesting things to be noticed:
–Geosynchronous satellites visible as “standing still stars” in front of the “rotating background” of real stars, disappearing one-by-one starting from the bottom left corner as entering Earth’s shadow at 01:15 (only in 1080p size).
-Full Lunar halo at 01:33.
-Slightly visible zodiacal light at 01:04 (it is only slightly visible because of the strong moonlight, which lights up several night-time scenes later too).
-Frequently seen other telescopes are the robotic Liverpool Telescope and the Isac Newton Telescope.
-Venus (it is a planet indeed, but looks like a very bright star) can be seen setting above the horizon at 00:48 and 01:00 (Mercury is also visible to the lower right at 01:02).
-Several satellites, but also some meteors can be seen (e.g., at 02:35).
-Shadow cast by the mountain at sunrise can be seen on the clouds at 03:43.
-The last morning dawn scene was shot from the Roque de los Muchachos, which is the highest point of La Palma, 2423 m ASL.
Created from ~5000 individual photographs taken with a Canon EOS 7D + a Canon EF-S 15-85mm f/3.5-5.6 IS USM lens (usually set at 15 mm and wide open for the night-time shots). Original cuts were rendered in Photoshop CS4, then the movie was cut together in iMovie (this degraded the final quality slightly during compression).
Először is elnézést a nagy hallgatásért, de hát annyi a dolgom, és annyira különleges dolgok meg nem történnek, hogy folyton írnom kellene valamit. Mi is történt augusztus 26-a óta? Voltam fodrásznál, ami már nagyon kellett, mert már borzasztóan hosszú volt a hajam (és ezt nem csak én állítom). Még mindig sikerült újra és újra megszerveznünk, hogy havonta egyszer összeüljünk vacsorázni azokkal, akikkel most már három éve együtt tanultam, amikor itt voltam ERASMUS-on – bár ebben sokat segít, hogy a társoságból hárman most a kollégáim -, így múlt hétfőn este egy olasz étteremben (nem pizzériában – az itt nincs is, ők a tésztákról és a salátatálakról híresek) voltunk Brüsszelben, aztán a város – állítólag – legjobb fagyizóját is kipróbáltuk. Biciklizésen kívül semmi mást nem sportoltam (azért a megfelelő adag így egy sportágban is megvolt, nem kell aggódni, nem hízok továbbra sem), a jövőben pedig mivel beindul a floorball szezon, valószínűleg kicsit pihentetem a tollasozást (és minden egyebet), atán majd ha már kinn nem ideális országúti bringával edzeni (mert hamarosan sötét lesz és hideg – értem ez alatt az 5°C alatti tartományt -, hiszen már most sárgulnak a levelek, és hullik a gesztenye…), akkor kiegészítésnek jöhet megint a falmászás. A felszabaduló időben (ami gondolom sejthető, hogy minimális) azért nem csak dolgozom, de igyekszem a fotók feldolgozásában felgyülemlett hatalmas lemaradásomat is behozni… Van mit. A munka halad, témavezetőm is sokat segít, úgyhogy nem panaszkodhatok, amikor hétvégén dolgoztam, akkor sem azért csináltam, mert
Ugyan az új studióm kulcsait már pár nappal szeptember előtt megkaptam, a költözéssel egészen 31-éig vártam, mivel úgy éreztem, hogy ha hamarabb elkezdem, csak tovább fog tartani… Azt hiszem jól döntöttem, mert így délután négytől hajnali kettőig, majd másnap reggel még plusz két órában le is tudtam az egészet. Mondjuk ehez az is kellett, hogy a költözés valószínűleg a világ legkisebb távolságot lefedő költözése volt, ugyanis egészen a szomszéd studióig kellett mennem, bár mivel fél emelet lépcsőzés is van a két ajtó között, így nem kis szintkülönbséget letudtam az oda-vissza rohangálás során :) Egyébként ez volt az a studió, amit egy éve már kinéztem magamnak, csak aztán kiderült, hogy akkor csak hó 15-étől lett volna szabad, nekem meg sürgősen lakás kellett. A tulajok nagyon rendesek, kifestettek, új függönyt raktak fel, stb., szóval az új helyen sokkal kevesebbet kellett takarítanom, mint a régin. Szerencsére csak az íróasztalomat kellett darabokra szednem, minden más egyben átfért (még a hatalmas képemet is sikerült valahogy átügyeskedni), előbbit pedig IKEA termék révén igen könnyen szét- és össze lehetett szerelni. Csináltam egy hosszú és unalmas videót is, amiben megmutatom az üres régi, és a majdnam kész új helyet, és a köztük levő hatalmas távolságot, itt meg is lehet nézni.
Mostanra már minden a helyére került, csak a nagy képet kéne felfúrni a falra, de az annyira nem sürgős. Előny az északi oldal (nyáron nem fogok szétolvadni a hőségben) és hogy nem az utcára, hanem belső területre néz, így még az előzőnél is csöndesebb. Nekem összességében sokkal jöbban bejön, mint a régi. Az egyetlen (főleg az első napokban) furcsa dolog, hogy ugyan az elrendezés tökéletes mása az előző helynek (méretek 100%-ban megegyeznek), de annak ez pont a tükörképe, így mivel igyekeztem mindent ugyanúgy elhelyezni, így ami régen a jobb oldalon volt, az most a bal oldalon van, szóval a fürdőszobából kijövet mindig rossz oldalon keresem a villanykapcsolót, meg ilyenek. Tegnap meg majdnem a régi helyre próbáltam bemenni, már ott áltam az ajtó előtt kulccsal a zár felé nyúlva, amikor rájöttem, hogy én már egy fél emelettel lejjebb lakom :D Szóval vicces ha az ember egy házon belül költözködik.
Biciklizés terén egyfelől igen jól állok (még költözés előtt mentem egy délelőtti rekordot, aztán két belga sráccal kilométereken keresztül 40 km/h-val süvítettünk – ez hatalmas élmény volt, csak úgy repültünk), másfelől pedig igencsak van még hova erősödni. Történt ugyanis – és ez lesz mára az utolsó történet -, hogy talán a költözés utáni napon tudomást szereztem róla, hogy a közelben lesz egy amatőr kritérium verseny (olyan országúti kerékpáros megmérettetés, ahol a mezőny egy településen belül – értsd, a házak közötti utcákon – kijelölt pályán tesz meg köröket, így főleg a kanyarok bevételének, a helyezkedésnek, és a robbanékonyságnak hatalmas jelentősége van). Szerencsére a nevezési határidőről való lecsúszás sem jelentett gondot, ugyanis a szervezőkkel e-mail-ben meg tudtam beszélni, hogy kivételesen a helyszínen is fizethetek, csak regisztráljam magam az interneten. Két nappal a verseny előtt még el is mentem felmérni a terepet, aztán miután megállípítottam, hogy az bizony elég dombos, még egy lazább átmozgató edzést is megejtettem (mondjuk az a visszafelé negyvennel suhanás lehet hogy annyira nem kellett volna, de hát isteni érzés volt, na). Maga az esemény szombaton volt, szerencsére délutánra a köd is feloszlott, így nem kellett a frissen beszerzett láb és karmelegítőket felhúznom (bár először még térdmelegítőbe léptem ki az ajtón, aztán meglepődtem, hogy milyen meleg van, és már vettem is le). Nevezésnél nem csak a mezre kaptunk rajtszámot (57-es), de a kerékpárra is, pont olyat, mint a profik (amit a nyereg alá lehet szerelni, vagy a vázcsövek közé) – 5€ letéti díj ellenében. Így egy kellemes egyéni bemelegítő kör után pontban 14:00-kor startoltunk el (fotó: Rob Stevens).
Elöl rendőrmotorok és felvezető autó, hátul zsűrikocsi, VIP-kocsi és mentőautó kísérte vígig a mezőnyt (szóval a szervezés az ott volt a szeren). Mondjuk ez nem meglepő annak ismeretében, hogy ez a verseny egyike volt annak a hat kritériumnak, melyek pontszerző eseményként szerepelnek az amatőr versenynaptárban (most már tudom, hogy ilyen is van). Az első körben még nem engedték el a mezőnyt, így csak 33 km/h-s átlagot mentünk, aztán elszabadult a pokol. GPS-es adataim itt. A második körben így már a legmeredekebb szakaszon felfelé is 30-al ment a mezőny, ami az én síkvidékhez szokott szervezetemnek a halál kategóriát jelentette, de azért itt még nem szakadtam le, de lényegében a 104 kerékpáros felsorakoztató boly végére kerültem. Érdekes módon a lejtőkön és a kanyarokban újra egész szépen előre tudtam jönni (mindig jól helyezkedtem, hogy belső ívre kerüljek, meg ilyenek), de aztán ahogy a harmadik körben 36-al nekiestünk az emelkedőnek (mármint 40-el estünk neki, a 36-ot csak tartani kellett volna), ott végem volt. (14 kör – kicsit több mint 70 km – volt a verseny, csak úgy mellékesen…) Leszakadtam, és motivációmat vesztve fel is adtam a versenyt. Kritériumban nincs is értelme ilyen esetben tovább folytatni, ugyanis egyedül esélytelen a felzárkózás. Sajnáltam, hogy ilyen hamar kiszóródtam, de az edzésmunkám ismeretében ez egyáltalán nem meglepő (hosszabb, síkvidéki, időfutamszerű edzések – iramváltások nélkül -, nulla hegy és semmi intervallumedzés). Azért a versenyt végig néztem, és mivel alig 40-en fejezték be, és a nagyja lényegében szinte közvetlenül utánam szállt ki, így nem kenődtem el túlságosan, sőt igen hamar a jövő évi motivációm forrását fedeztem fel ebben a “kudarcban”. Szóval a cél 2011-re: strukturált, tervszerűen felépített edzések (szakirodalmat már elolvastam), majd ezen a versenyen célba érni. Most jön a slusszpoén, ma írtak a szervező, hogy remélik tetszett a verseny, és ne keseredjek el, ha fel kellett adnom, mert ez a legnehezebb a versenysorozatban szereplő összes kritérium közül, stb. Hát nem kicsit lepődtem meg, ezt nevezem én kapcsolattartásnak! Kicsit több mint két hét múlva pedig irány a Kanári-szigetek, most fotós felszerelés helyett országúi biciklivel (és persze három hét munka is vár ott rám, de a jobbik fajtából való).
As days get shorter (because they do, goddamnit), it is not that easy to go cycling after work (especially if you have troubles starting early at your desk, so you do not finish at 4 or 5 PM). One solution to this problem might be training before the working hours, which has advantages and – of course – disadvantages as well. First of all, if it was hard to get up at 8 AM on a usual weekday, then getting up at 6:45 will be even worse (believe me), but this way you might be back from a two hour ride by 9 or 9:30, and be at work after a refreshing shower at 10 already. You will need to stay till a bit later than usual, but then it will be already dark, so there is nothing to worry about (I mean, no lost hours of sunshine or anything). And you can skip the coffee on the morning, because the training will wake you up – guaranteed :) Plus you had success (hopefully) before work already, which makes starting the day much easier!
For me, the only problem with this system is that I am a night person, so going to bed before midnight is just not my thing. And then getting up so early is just terrible. But some sacrifices must be made… Though e.g. having a nice new jersey hanging on the doorknob gives the needed motivation to leave the bed! (And not just a jersey, but a complete Omega Pharma-Lotto kit – I love it!) The most important thing is to find motivation, because everything will be much easier when you have something (a goal) to get up for. Finally, I also managed to measure my resting heart rate (RHR = 53 BPM) for the first time yesterday (because when I am sleepy, this is the last thing I want to spend time on), so now I can set my heart rate values more precisely for the training zones. But I can not deny the fact, that after a morning ride, I need to eat much more during the day (I am hungry already before lunchtime), and I usually have a bad hour in the afternoon, when I feel a bit sleepy… But chocolate helps usually ;) By the way, my last three training rides were almost completely identical, I completed the 48.37 km measured part of my usual ~51 km route in 1:26:23, 1:26:36, and 1:26:44, respectively. This means that the difference was only 0.4% between the fastest and the slowest time! Fascinating, isn’t it?
Now it is raining, and there is no hope for good weather till next week… So I guess I will just work on the weekend, as I am nowhere near finished with my article… There are days when I am extremely productive, and then there are those when I can not make progress at all… Today was such a lousy day, fighting with scripts of my own, dealing with painful mistakes during long hours of debugging. I hope for a better day tomorrow…
Update (2010.08.28.): RHR = 46 BPM this morning, and an “almost personal best” ride (1:25:20, average speed of 34.0 km/h) in the wind! Now work :S
Először is tesóm jött múlt héten, azaz nem is, múlt hét előtti héten 10-én, aztán megnéztük együtt Brüsszelt (aznap én még délelőtt dolgoztam, míg ő aludt…) és Brugge-t (amit azért remélem idén másnak már nem kell megmutatnom, mert kezd kicsit sok lenni :D), majd 13-án Eurostar-ba ülve 300 km/h-val átrobogtunk a csatorna alatt és megérkeztünk London-ba. Itt a hostel elfoglalása után (ami Bálintnak annyira nem jött be, de inkább örülni kellett volna, hogy volt saját szobánk…) egyből bevettük a British Museum-ot (mivel eléggé esett az eső – ami főleg tesóm hajára jelentett fenyegetést).
Én jártam már London-ban, és az említett múzeumban is, de ez csak egyre jobb. Főleg hogy az új belső udvart (lásd fotó – csak a kompakt gép volt nálam, így nem kell világmegváltó képeket várni) akkor még nem láttam. Azért itt egy fél délutánnál jóval többet is el lehetett volna tölteni, de azért megpróbáltunk végigrohanni mindenen :) Aztán ha már ott voltunk, lesétálltunk a Temzéhez és megnéztük a díszkivilágítás felkapcsolását a Big Ben lábánál. Tesóm (a jövő olimpiai bajnoka, minden bizonnyal):
Ezután már csak a Pizza Hut-ot kellett megtalálni, ahol aztán minden este vacsoráztunk (és ha még azt is elmondom, hogy Anglia előtt az utolsó este Leuven-ben is pizzát ettünk, akkor nehezen hihető, hogy a végére még nem volt elegem az egészből, de nem). Szombaton először elugrottunk a királynő kapujához (merthogy lobogott a Union Jack a Buckingham Palotán), de őrségváltás aznap sajnos nem volt. Innen a Natural History Museum-hoz mentünk, ahol a nagy sort kicselezendő vettünk belépőt aButterfly Explorers c. időszakos “kiállításra”, majd a hatalmas pillangókkal teli mesterséges dzsungelen való átkelés után (ami Bálintan kissé megterhelő volt, mert a lepkék – figyelj, mert kemény lesz – még a látogatókra is képesek voltak leszállni :D) az ingyenélőket kikerülve egyből be is mehettünk az állíndó kiállításokra. A lepkés sátor egyébként eszméletlen volt (és baromi párás és meleg), tenyeremnyi pillangók repkedtek minden felé, és különböző fejlődési fáziban lévő bábokat is lehetett látni. Aztán pesze megnéztük a dínókat meg a bálnákat is, de hát azt már máskor is láttam… Egyébként szerintem szép dolog az, hogy nincs kötelező belépő, de lehet adakozni a múzeumnak – én ahol úgy éreztem, ezt meg is tettem. Innen a közeli Science Museum-ba mentünk át, ami ugyancsak nagyon érdekes volt. Főleg a csillagászathoz kapcsolódó dolgok tetszettek, úgy mint pl. az eredeti (!) Apollo 10…
Innen elmetróztunk (I love the Tube, az Oyster kártya pedig szuper rendszer) a St. Paul’s Cathedral-hoz, majd átkeltünk a Millennium Bridge-n és a Temze partján egészen a másik gyalogos hídig sétálltunk. Vasárnap Greenwich-ben kezdtünk, ahol természetesen a fő cél a meridiánkörön való fotózkodás volt (kipipáltuk), de ennél sokkal érdekesebb volt a Royal Observatory kiállítása, ahol megint csak a csillagászattörténet kurzusról ismerős tárgyak néztek velem farkasszemet, például ez az óra (tessék a linken utána nézni, ez egy csoda volt a maga korában – és én ott álltam tőle egy plexi távolságban, ami nekem nagyobb élmény mint a Rosetta Stone):
Délután a Tower of London (hosszas sorbanállás a koronaékszerekért és egy páncélkiállításért, ami azért mind jó volt) és a Tower Bridge következett. Este pedig még kívülről megnéztük a naplemente arany sugaraiban fürdő Westminster Apátságot (itt fogyott ki a szussz a fényképezőgépem akkujából), aztán hétfő délelőtt még visszatértünk hogy belülről is megnézzük. Így én végighallgattam a szuper audio guide-ot, tesóm meg lelépett a bevásárlóutcák felé. Azért az figyelemre méltó (és elgondolkodtató), hogy egy apátság főhajójában központi helyen áll Newton és Darwin sírja… Végül mielőtt Bálintot feltettem volna a reptéri vonatra, én még körbenéztem a National Gallery jó egyharmadában is. Itt véletlenül belefutottam egy vezetett csoportba, ahol egy idősebb úr tartott BBC-szintű ismertetőt egyes műremekek előtt, igazán élvezetes stílusban. Aztán este még volt időm körbenézni a vasútállomáson is, így megvettem életem első képregény-könyvét (csak hogy még belgább legyek), a Maus-t. Hazafelé ezt olvastam (majd most szombaton a maradékot, nagyon jó volt, csak ajánlani tudom). Hétfőn este pocsék időben értem Leuven-be, nem is az eső esett, hanem az alacsony felhők páráját fújta át a városon a szél. így is, úgyis vizes lett mindenem…
Aztán kedden este megérkezett Erika és Kata (volt csillagász évfolyamtársak – a képen balról jobbra, legjobbra pedig a kedvenc söröm ;) -, akik épp EuRail jeggyel utazták át Európát), így a következő napokra biztosítva volt munka után a társaság (na nem mintha máskor egyedül tölteném az estéket). Ittunk belga söröket (meg egy kis Tokaji 5 puttonyost is, ha már jöttek ;D), ettünk gofrit és sültkrumplit, szóval amit tudtam, megmutattam (na és persze ők is megnézték Brüsszelt és Brugge-t, de nekem sajnos dolgoznom kellett, így nélkülem). Aztán szombat reggel elmentek, én meg itt maradtam egyedül :( Már kicsit hozzászoktam, hogy nem magamra kell csak főznöm, és hogy van kivel együtt ennem, így ez egy picit padlóra tett, és eléggé magányosnak éreztem magam… De hát munka van éppen elég, dolgozom az első publikációmon, így nincs idő depizni. Ezért sem vagyok igazán skype-on mostanában, mert bazi sok dolgom van. (Itt kérek elnézést mindenkitől.) Így blog is csak néha van, sajnálom. Vasárnap is egész nap dolgoztam (azért szombaton voltam tekerni egyet), és azon a napon volt az egy éves évfordulója annak, hogy Belgiumba jöttem…
A történelemkönyvek kedvéért pedig az utolsó hasonló említés óta megízlelt újabb belga sörök: Kasteel Blond, De Verboden Vrucht, Nen Tripel van Domus, Con Domus és Delirium Tremens. Szép álmokat, majd jelentkezem, csak semmi türelmetlenség.
Csütörtökön nagyjából tíz körül kászálódtunk ki az ágyból, és kisebb meglepetésként ért minket, hogy szakadt az eső. Meglepetés azért volt, mert internet nem lévén időjárás előrejelzést csak anyutól kaptam sms-ben (illetve hétfőn a fővárosban a Mac boltban tudtam egyszer saját magam megnézni), és a hét hátralevő felére meleg és napsütés volt a jóslat. Nagyjából tíz perccel ébredés után azonban már sütött a nap, de az eső még vagy fél óráig esett (közben az ég fele már kék volt, csak valahogy a mi völgyünk felett megmaradt az esőfelhő).
Így reggeli után megettük az ebédet is (előző napról maradt – kicsit sokat csináltunk – tészta), majd délután (már tökéletesen derült ég mellett) egy könnyedebb sétára indultunk, amolyan pihenőnap jelleggel. Vasárnaphoz hasonlóan a saját völgyünk (lásd kilátás a szállásunkról az első képen) végében levő parkolóból indultunk [1840 m], és a Port d’Incles a de Fontargenta hágón [2263 m] keresztül a hasonló nevű tavakig mentünk el.
Lazításnak pont megfelelő volt (a GPS-es adatok itt), a tavak (Estanys de Fontargenta) pedig megint csak nagyon szépek voltak, viszont a beígért melegedés helyett igencsak hűvös volt az idő…
Pénteken még egy nagyobb túrával szerettem volna lezárni ezt a szép hetet, ami szerencsére sikerült is, és még egy kis kaland is akadt közben. Egyébként az volt igazán szép Andorrában, hogy minden nap más környezetben túráztunk, volt csupa sziklás vidék, füves mezők, virágos völgyek, szürke sziklák, vörös sziklák, éles csúcsok, lapos tetők, minden. És az időjárás is változatos volt, de általában a jó kirándulóidő keretein belül (csak egy nap volt, amikor nem húztunk túrabakancsot). Na de vissza az utolsó napra.
Mivel az ország északi és nyugati felében már koptattuk a turistautakat, elérkezett az idő a déli határszél meghódítására. Kiindulási pontnak az el Grau Roig sícentrum hatalmas (és nyáron igen üres) parkolóját választottam [2110 m]. Egy kis kapaszkodó után először át kellett jutnunk egy számtalan kis tavat rejtő völgyön, mely régebben gleccservölgy lehetett.
Ezután egy kicsi, de meredek szerpentin (lásd az alábbi képeket) leküzdése után jutottunk a csúcsra vezető gerincre (ahol egyesek – azaz én – órákat töltöttek fotók készítésével, továbbá látni lehetett a Pireneusok legmagasabb csúcsát is, valamint Andorra pár nappal korábban meghódított legmagasabb pontját is).
Innen könnyű – de lélegzetelállító – séta vezetett a gerincen meredező hegyes sziklák között a kissé hosszú nevű Pic del Pessons o del Gargantillar [2864 m] csúcsára.
Itt a szokásos zászlós csúcsfotózás és ebéd után (gyönyörű felhőtlen, napsütéses, meleg időben, majdnem szélcsendben) kis kitérőt tettünk Spanyolország felé.
Északkeleti irányban leküzdhetetlennek éreztük a gerincet (fenti kép jobb oldala), ezért úgy döntöttünk, hogy a Pas Alt de Ríbuls-on keresztül kis kitérőt teszünk és leereszkedünk egészen a Estanys de Montmalús tavakig [2440 m].
Nos a leereszkedés az igen érdekes volt, ugyanis jelek és ösvény az megint nem volt, így néhol ember nagyságú sziklákon keresztül (a fenti képen Steven az egyetlen lankásabb részen halad éppen, máshol is hasonló kövek voltak, csak épp durván lefelé), néhol keskeny hasadékokon át jutottunk le a tóhoz.
Bazi nehéz volt, de a látvány menet közben mindenért kárpótolt – mindannyian egyet értettünk abban, hogy megérte ezt az “utat” választani. Arról nem is beszélve, hogy a tó maga is nagyon kellemes volt, Samuel még egy kis patakot is feldúzzasztott :)
Innen a nem sokkal korábbi lejtmenetnél jóval enyhébb emelkedő vezetett fel a Collada de Montmalús hágóig [2707 m]. Itt csak a tűző nap és a relatíve nagy meleg jelentett kisebb nehézséget (szerencsére napolajunk még mindig volt).
Végül részben a nap elején már megismert úton, a sípályák között sétálltunk vissza a parkolóhoz. Ide azért télen is szívesen eljönnék, mert az egész ország egy nagy sícentrum, végeláthatatlan sípályákkal… (A túra GPS-es adataiért klikk ide.)
Este még egy utolsó kártyázást csaptunk, aztán összepakoltunk, és másnap hazarepültünk (mármint Belgiumba haza) a barcelonai reptérről (lásd lenti kép – imádom a csillogó reptereket :D). Mi más is fogadhatott volna minket, mint eső :) Szerencsére Steven édesapja hazáig fuvarozott, így tizenegy körül már itthon is voltam.
Azt nem tudom, hogy mikor lesz on-line az összes (vagy legalább egy válogatásnyi) kép, de sok dolgom van, és még tavaszi képekkel is adós vagyok. Egyelőre tessék beérni ezzel, ami itt van. Szüleimnek köszönöm a szállás felajánlását, nagyon élveztük ezt a hetet!